Két évvel ezelőtt meghalt a nagymamám. Anyám édesanyja. A 91. évében járt. Egy hétig haldoklott a kórházban, megküzdve minden egyes lélegzetvételért, miközben cső vezetett a torkából egy tartályba, hogy elvezesse a valószínűleg véres folyadékot gyomrából. Naponta megszámlálhatatlan fulladási rohammal, emberfeletti küzdéssel…egy hétig bírta. Nagyon hosszú idő a megfulladáshoz. A család ott tolongott mellette, kétségbeesve, vele együtt kapkodva levegő után, tehetetlenül. Végignézni egy szerettünk haldoklását, ahogy lassan megfullad…térdre kényszeríti az embert. Beszélni nem tudott, hallani nem hallott, mert nagyothalló volt. Nem tudtunk kommunikálni vele, sem megfogni a kezét, mert törékeny, papírvékony bőrét átjárta az infúziós tű. Sem átölelni, sem megnyugtatni, csak nézni, ahogy elmegy úgy, hogy semmit sem tehetünk érte. Ott ültem az ágyam mellett, és persze… ilyenkor hívővé válik az ember egy pillanat alatt, és könyörög annak az Istennek, amelyiknek a létét éppen két perce tagadta. Imádkoztam, a magam módján, kértem Istent segítsen Neki, hogy ne fulladjon meg, csak egyszerűen aludjon el, hogy ne szenvedjen…ha már el kell mennie. Volt egy pillanat, amikor ziháló mellkasa megállt és nem mozdult. Mintha szoborrá vált volna. Mintha vége lenne…egészen eddig ezért imádkoztam. S ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, pánik tört rám, s „valaki”kétségbeesve sírt és kiabált a fejemben és a lelkemben: NEEEE!!! S akkor újra levegőt vett, s folytatódott a küzdelem. Én pedig…én pedig szédültem, összetörve éreztem magam, s mélységesen megdöbbentem saját reakciómon. Azt kértem az égtől, hogy ne fulladva haljon meg, s mikor teljesülni látszott kívánságom, rémület tört rám. Mert megéreztem, hogy nem akar meghalni…hogy fél tőle, hogy rémült? Én ennek tulajdonítom. Láttam a szemében a halálfélelmet, s ez rosszabb volt mindennél.

            Azóta többször is eszembe jut. Még mindig fáj a szenvedése, pedig már nincs sehol.

-         Ahányszor rá gondolok, mindig sírok legbelül. Az fáj a legjobban, hogy csalódott bennem. Hogy azt mondta a 95. születésnapján, hogy többet várt tőlem…

-         Tényleg ez fáj a legjobban, vagy az, hogy te is így gondolod belül?

-         Hogy érted?

-         Arra gondolok, hogy a csalódás mindig egy elvárás be nem teljesülésének a következménye. Pl.: Én elvárom, hogy ne költözz el egy nagyobb lakásba…elvárom, hogy végezz el egy egyetemet…hogy kérj bocsánatot…Ha nem teljesíted, csalódok benned. Leginkább akkor, ha az elvárásom önző érdekeken alapszik. Vagyis elsősorban nekem lenne jó, ha maradnál a szomszédomban, mert így többször segíthetsz, ha rászorulok. Nekem jó, ha orvos leszel, mert dicsekedhetek vele. Ezzel az én „rangomat is emeled”…és az is, ha bocsánatot kérsz tőlem, mert ezzel elismered, hogy nekem volt igazam… Vagyis én akarlak irányítani, én akarom megmondani, hogy te mit kezdj az életeddel, hogy Nekem jó legyen… Ha nem teszed, akkor csalódok benned, és ha még önzőbb vagyok, akkor ezt ki is mutatom, hogy ezzel érzelmileg zsarolhassalak. Ezért, nem mások elvárásainak kell eleget tenned, hanem a magad elvárásainak. Nem is lehet mindenki elvárásait teljesíteni, mert előbb-utóbb ellentmondáshoz jutunk. A legnagyobb fájdalom szerintem az, amikor a saját elvárásainknak nem felelünk meg, és erre valaki rávilágít. Mert akkor oszlik el a köd a szemünkből, ha más rávilágít valamire magunkban, amit nem akartunk tudomásul venni.

-         Ha belegondolnék ebbe, és tényleg átérezném, hogy csalódtam magamban, akkor elvesznék. Nem tudnám, hogyan tovább…nem tudnék tovább menni.

-         Nagy a tét. Minél nagyobb, annál fájdalmasabb.

-         Igen. Lehet, hogy tényleg így van, és tényleg csalódtam is magamban. Végül is a közelébe sem járok annak, amit el akartam érni…És akkor hogyan tovább?

-         Ideje az önismeretnek nekilátni. Azért csalódtál magadban, mert a céljaidat nem magadhoz mérted, és ezért nem megfelelően tűzted ki. Nem ismerted magad eléggé.

-         Túl sokat gondoltam magamról?

-         Nem sokat, hanem mást. Nem a saját utadat járod. Nem elég az élethez a tehetség. Ha lelkileg nem vagy rendben, ha nem ismered önmagad, nincs meg a lelki egyensúlyod, nem tudod kibontakoztatni a meglévő képességeidet, és nem tudod, merre indulj. A tanulás, a fejlődés és a siker legnagyobb ellensége az önismeret hiánya. Így az irányt sem találod. Eltévedtél. Kivétel talán a művészek helyzete. Ott néha a lelki zavar segíti a legnagyobb alkotásokat megszületni…

-         A mama…önző volt?

-         …Nem feltétlenül…te voltál a kedvence, és szeretett téged. Én azt mondanám, hogy a csalódása nem igazán csalódás volt. Hanem inkább aggódott. Aggódott, hogy elveszel. Hogy nem állsz meg a saját lábadon. Hogy akit szeret, azt félteni kell, és ezt a féltés-terhet nem veszed le a válláról, ahogy dolgod lenne, mint gyereknek. Hogy saját lábadra állva, szüleid, nagyszüleid megnyugodhassanak…Inkább haragudott, hogy elherdáltad a tehetségedet. Nem hiszem, hogy önző elvárásai lettek volna. Csak az, ami természetes egy szülőnél: állj meg a lábadon, ne kelljen felnőtt létedre aggódni érted…ha így vesszük, van benne némi önzés is…

-         De hát mindenki elvár valamit a másiktól.

-         Hát igen. De nem mindegyik jogos. Nem vagyunk tökéletesek. Nehéz a szabad akaratot tiszteletben tartani. Különösen a másét, főleg a gyerekünkét. Mert azt gondoljuk, ők a tulajdonunk. Isten mindenkinek szabad akaratot adott, mégis mi emberek folyton ezt akarjuk elvenni a másiktól. Ha meg tőlünk akarják elvenni…hát ennél dühítőbb talán nincs is… A kamaszok ezért is dühöngenek…szerintem. Úgy gondolom, vannak helyénvaló elvárások is (Jó esetben.), a felelősségekkel összefüggésben. Elsősorban magunk felé, aztán mások felé.

-         Azt hiszem, a mama tényleg haragudott. Én pedig tényleg csalódtam magamban. A legrosszabb, hogy volt egy olyan végérvényesség színezete a megjegyzésnek. Mintha azt mondta volna, hogy most már nem is fogsz felállni. És…igen…énbennem is van egy ilyen gondolat…ami ijesztő…

Az előző bejegyzés megfogalmazása hagy némi kívánnivalót maga után. Magam után.

Először ki akartam javítani, de aztán…hát nem ilyen az élet? Egyszer jól sikerül, egyszer meg nem. Minél többet próbálkozom, annál kevesebbszer nem… Ebben pl. hiszek.

Miben hiszek még?

            Hiszem, hogy a tudomány és a vallás egyszer összetalálkozik, és kiderül, hogy egész idáig ugyanarról beszéltek. Nem is hiszem, hanem meg vagyok győződve róla. Ne kérdezze meg senki, hogy miért. Mert fogalmam sincs. Ilyenformán nem létezik az a fogalom, hogy természetfeletti. Mert ha a természet az, ami körülöttünk van, a világ, az univerzum…tehát minden, akkor nem lehet semmi felette. Csak olyan, amit még nem ismerünk. Sok olyan tudományos eredmény született, mint például kvantum fizika eredményei (maga a léte is…), Higgs-bozon, görbülő tér, de maga a fekete lyuk is… Amikor először hallottam ezekről, olyan érzés fogott el, mint elfogott volna, ha szembetalálkozom pl. egy kísértettel. Lenyűgöző és legalább annyira hihetetlen.

            Hiszek abban, hogy az emberi agy sokkal többre képes, mint amit gondolunk róla. SOKKAL. Kibontakozását nagyrészt a lelki problémák, pszichés zavarok akadályozzák leginkább. Na meg persze az, hogy nem tudjuk, hogyan működik agyunk, hogyan tudjuk legjobban támogatni munkáját, legyen az tanulás, vagy probléma megoldás. Persze vannak korlátai is, főleg, ha nem úgy irányítjuk, ahogy működik.

             Hiszem, hogy ha nekünk van lelkünk, akkor az állatoknak és a növényeknek is van. Erről talán elég is ennyi…

Elmaradtam pár nappal. Írtam, hogy rácsodálkoztam a Bibliára olyan szempontból, hogy úgy tűnik, rólunk, az ember lelki működéséről ír. Ezért elhatároztam, hogy jobban figyelek a témára, ahogy az időm engedi. Állítom, hogy keresem az igazságot: van-e Isten, vagy nincs. Ennek fényében mondhatnám, hogy objektíven mérlegelem a tapasztalataimat, hogy korrekt eredményre jussak. Ezt szeretném magamról hinni, ezt, hogy én olyan okos vagyok, hogy abszolút a tényekre szorítkozom. Ez azonban nem igaz. Legalábbis, ha mélyen magamba nézek. Mivel ember vagyok, ez azt is jelenti, hogy szubjektíven szemlélem az objektív tényeket. Röviden: annak drukkolok, hogy a végén kiderüljön, hogy van Isten. Vagyis, azt mondja a tudatalattim: Lássuk, mit is szeretnél! Áh, igen. Szeretnéd, hogy legyen Isten. Egy Isten rendel! Akkor nézzük csak…ezt kiszelektáljuk…ezt … ezzel fogjuk összefüggésbe hozni…ezt észre sem vesszük…ezt kihangsúlyozzuk, sőt…létrehozunk egy emléket…iiiigen…jó, ez így jó lesz. Na, most mehet a tudatba.

            Szóval, csak remélem, hogy résen tudok lenni, és a tudatalatti mesterkedését leleplezem…

            Jézus. Igyekszem őt is „objektíven” nézni. Eltekintek attól, hogy a róla írt és neki tulajdonított mondások, beszédek, lehet, hogy torzítanak. Ez nincs kizárva. Mondjuk, hogy többé-kevésbé pontosak. Azt, hogy élt, és hogy ilyen volt, azt ezzel a kitétellel elhiszem. Hogy Isten fia lenne, azt viszont nem látom.

Először azt gondoltam, hogy az, hogy ha egy ilyen gondolkodású ember megszülethetett abban a korban, az maga a csoda. De tényleg az? Hát semmit sem tanultam volna a személyiségfejlődésről? Mindegy milyen korban él az ember, ha a helyén van az önbecsülése, a lelki egyensúlya, akkor tudja így kezelni a dolgokat, ahogy ő. Ehhez szerető, őszinte, elfogadó szülők kellenek. Minimum. De csak akkor lesz valaki ilyen szülő, ha az ő szülei is szerető, őszinte… és így tovább. Belegondolva, így is elég nagy csodának tűnik… De ha nem csoda, akkor nem bizonyítható Isteni származása. Meg egyáltalán. Nem hiszem, hogy ezt be lehetne bárhogyan is bizonyítani.

            Még emberként is igazi géniusznak, zseninek tartom. Mert felismerte, hogy az ember legnagyobb rabságát önmagának okozza a bűntudatával. A bűntudatot bűnhődéssel lehet semmissé tenni. Ha valaki, egy kívülálló ezt önmagára vállalja, ráadásul Isten nevében – ami azért kell, hogy hivatalossá legyen téve, mintegy jóváhagyásával, hogy jobban el tudjam hinni -, akkor ez a valaki egymaga az én bűnöm miatti bűnhődésével fel tud szabadítani engem. De csak akkor, ha hiszek benne. Mert nekem kell hinnem benne ahhoz, hogy elhiggyem: megszabadultam a bűneimtől. És akkor úgy érzem, tiszta vagyok. Ez pedig egy elég erős vágyam. Ez az ember lelki működése. Ilyen módon Jézus maga tényleg megváltó volt.

            Ezek az meglátásaim. De kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét…

            A másik belső felismerésemről már írtam. Az, hogy a természetes a helyes út. Csak úgy lesz – divatos szóval – fenntartható az ember. A természetes pedig a saját életemben azt jelenti, hogy elfogadom magam embernek. Vagyis okosnak és butának, ügyesnek és ügyetlennek, aki hibázik, és a ki nagy dolgokat tesz, néha pedig semmit… De a lényeg, hogy felvállaljam magam. Ne szégyelljem azt, aki vagyok, és ne akarjak másnak látszani akkor sem, ha ez nem tetszik másoknak. Sőt. Ha ez nem tetszik NEKEM. Mert szerintem ez a kulcs. Én vagyok az, aki a legnehezebben fogadom el a hibáimat, a rossz döntéseimet, néha infantilis, következetlen viselkedésemet, vagyis a negatív oldalamat. Annyira nehezen fogadom el, hogy nem is akarom látni. A szerintem leggázabb viselkedésemet észre sem vettem. Ezért nehéz az önismeret útját járni, mert saját magam vagyok a magam útjában. Eltakarom a kilátást… Praktikákat kell bevetni. Tükröket és trükköket…ebben segít a pszichológia például, és mostanában amit felfedeztem, a vallás. Én úgy értelmezem a bibliát, illetve azt a keveset, amit ismerek belőle, mint ami nem Istenről szól, hanem rólunk, emberekről. Ezért mostanában, jobban figyelek erre a területre. Már amennyire az időm engedi. Mire is gondolok?

            Pl. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Sokáig fordítva olvastam. Azt gondoltam, hogy ez arról szól, hogy szeretni kell mindenkit. Ha kell, ha nem… Amíg eszembe nem jutott, hogy ha nem szeretem magam, akkor nem kell szeretnem mást sem, mégis teljesítem a parancsot. És akkor villant be, hogy nem is erről van szó! Nem a másikról, hanem rólam! Vagyis, csak annyira szerethetek másokat, amennyire magamat. Ez nem parancs, hanem egy megállapítás! Egy axióma. Méghozzá a fő helyen! És ez tényleg az egyik legnagyobb igazság rólunk. Csak akkor tudunk szeretni, ha szeretjük magunkat. Persze ez egy sajátos biblia magyarázat, és a papok nem értenének vele egyet, és lehet, hogy senki más sem, de se baj. Engem ez nem zavar, nekem nagyon tetszett ez a megfejtés.

            Aztán ott van a Mi Atyánk…ima is. Benne van, hogy:

Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…

Először arra gondoltam, micsoda kitolás. Hát nekem miért kell megbocsátani annak a piszoknak, aki vétett ellenem. Én nem akarok megbocsátani! Vissza akarom adni! Nem pedig megbocsátani. És akkor ez azt jelenti, hogy azt kérem Istentől, hogy pontosan úgy bocsásson meg nekem, ahogy én másoknak? Vagyis sehogy? De hát ennek nem sok értelme van. Legalábbis az EGO szempontjából. Ezért ezt a részt ima közben csak mormogtam, vagy gyorsabban mondtam – Hátha az Úr nem hallja meg -, de legalábbis próbáltam nem odafigyelni arra, amit mondok. Ezt a technikát sokan alkalmazzák magoláskor.

            Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megbocsátanék másoknak. Ha ezt meg tudnám tenni, utána magamnak is meg tudnék… Mert ez szintén fontos kérdés a lelki béke szempontjából. És akkor rájöttem, hogy azért írja, hogy miképpen mi is…másoknak…úgy bocsáss meg nekünk, ill. magunknak, mert az lenne a felszabadulás! Felszabadulás a bűneink alól.

De hát akkor ki, kivel van? Most Istenhez fohászkodom, vagy magamhoz? Istenhez, mert a bűntudatom miatt kérek tőle bocsánatot. De hát mit is csinál ő? Csak úgy megbocsát? Nem! Nekem kell aktívan részt venni a saját bocsánatomban. És ezt úgy kell kezdeni, hogy másoknak meg kell bocsátani! Hát és akkor miért is imádkozom? Valószínűleg azért, hogy ezt meg tudjam tenni. Mert ez nagyon nehéz. Nekem legalábbis az.

Vannak vallásos emberek, akik mindenre tudják a választ. Hol találom Istent?- Mindenhol. A szívedben. Igen, persze, hogy megismered… Csak hinni kell. Nem kell találkozni vele, a lényeg a HIT…

            Ők vajon megtapasztalták ezt az erőt? Nem tudom, csak sejtem, hogy sokan közülük tapasztalat nélkül hisznek. Különben nem mondanák, hogy nem kell a tapasztalás.

Az a hit szerintem, ami mögött nem áll személyes élmény, csak egy álca. Mint a magolás az iskolában. Elhiszed, hogy 2x2=4, vagy érted is? Megtapasztaltad-e ezt a valóságban? Akinek pl. kétszer születtek ikrei, az minden bizonnyal…A tanításban is az a lényeg, hogy megtapasztaltassuk a folyamatot a tanítvánnyal. Hogy interiorizálódjon. Hogy átlássa, hogy értse, hogy nagyobb összefüggésbe tudja helyezni, és hogy alkalmazni tudja.

Vannak templomba járók, akik anélkül alkalmazzák a hitüket a saját (és a mások?! Pláne!) életében, hogy értenék, mit is csinálnak. A formára támaszkodnak, nem a tartalomra.

Van egy ismerősöm, aki mélyen vallásos. Templomba jár, közösségi rendezvényekre, és igyekszik gyakorolni a hitét. Pl. tudja azt, hogy az alkohol, cigi függővé tesz, ezért nagyon nehéz leszokni róla. Tudja, de nincs mögötte az a megértés, amit ő maga élt át. Azaz, egy erős dohányossal megértően viselkedik, de arra a nőre haragszik, aki babát vár, mégis cigizik.

Ha csak azért vagyunk elfogadók és megértők, mert mondták, hogy annak kell lenni (mert szabály), és nem azért, mert értjük és így a belső hangunk is ezt súgja, akkor a megértésünk nem igazi. Vagyis ez az ismerős valószínűleg nem csak a kismamát nem érti meg, hanem azokat sem igazán, akikkel amúgy megértően viselkedik. Ebben az esetben ez a viselkedés csak modorosság. Nem hiteles.

A „megértés” szóban benne van az értés szó. Teljesen világos, hogy ha az „értés” hiányzik, de úgy viselkedünk, mintha… akkor nem vagyunk őszinték, hitelesek, még saját magunkkal sem. Nem látjuk tisztán magunkat, ezért mást sem. Ezt egy kicsit túlragoztam, és visszaolvasva elég unalmasnak is tűnik. Ez van.

            Egyébként én azt hallottam, hogy a leszokás folyamata nagyobb kárt okoz a babának, mint a cigi. Sőt, ezért állítólag műtét előtt sem ajánlatos. Ezt mondtam az ismerősömnek is.

-          Csak azt ne mondd, hogy a cigi nem árt a babának! – mondta dühösen.

-          De. Árt. - válaszoltam. – De a leszokás is, és nem tudni, melyik jobban. Itt most két rossz közül lehet választani. Nincs jó megoldás.

Biztosan sok mindenben tévedek. Nem is lennék ember, ha nem így volna. A dohányzás-leszokás hatásairól csak hallottam, de nem hivatalos forrásból, tehát nem tudom, mennyi az igazságtartalma.

Ha már itt tartok, akkor írok a személyes tapasztalataimról. Volt néhány. Ebből kettőt akár Istentől származónak is lehetne tulajdonítani. Másoknak, lehet, hogy ennyi is elég lenne a hitük létrejöttéhez. Én azonban még mindig óvatosan kezelem ezt a dolgot, s ha tévedek, hát Istenem…tévedek.

            Az első két vagy három éve történt. Éppen az egyik mélypontomon voltam… kétségbeesés, pánik, depresszió, feladás, düh, apátia…váltakoztak nem pont ebben a sorrendben, de elég intenzíven. Na, mit csinálok, amikor „házon kívül” vagyok? Na, mit? Mint akinek elment az esze, de legalábbis nem üzemel. Persze, hogy elmegyek egy jóshoz, hogy megnézze, meg vagyok-e átkozva. És mindezt teljes meggyőződés nélkül…

            Nem tudom, hogy a jósok mind ilyenek-e, mint akinél voltam, de nekem negatív élmény volt. Baljós, egyáltalán nem barátságos hangulatú szoba, félhomályban, kosz és káosz, elégett gyertya és még ki tudja minek a szaga a levegőben. Áporodott levegő. Úgy éreztem magam, mint Luke a sötét oldal földalatti járatában a Birodalom visszavág - ban. Ami meglepő volt, hogy a jós Istenhez és Jézushoz fohászkodott. Lehet, hogy nem tudom, ki is Isten, de az biztos, hogy nem kosz és káosz, és nem dohos, se félhomály… Már bántam, hogy elmentem, de mivel nem akartam megbántani, inkább végigcsináltam. Amikor túl voltam rajta, úgy éreztem, le kell mosnom valamit magamról, valamit, ami a bőrömre kúszott ott, abban a szobában, ami megpróbált közel férkőzni az intim-zónámhoz. Mintha a lelkemet akarta volna markába szorítani. Persze ez csak egy képzet, ami a fejemben jött létre. De az érzés olyan volt. Még most is olyan, ha visszagondolok. Hazaértem és persze nem változott semmi. Mitől is változott volna? Telt múlt az idő…szóval, ezután a kaland után nem sokkal, elmentem gyónni. Életemben először. Úgy értem, már egyszer voltam, de gyónni most először gyóntam. Erről majd még írok, mert „megér egy misét”... Jó értelemben. Témám szempontjából a lényeg az, hogy amikor az atya elmondott értem egy imát, és megbeszéltük, mit tegyek, hirtelen olyan erőt éreztem, ami egészen elképesztő volt. Nem a saját erőmet. Akkor úgy éreztem, megláttam a különbséget a jós fohászkodása és az ima ereje közt, és az jutott eszembe, hogy nincs szükségem jósra. Ez az észlelés, egy darabig elkísért, aztán elszállt. Azóta csak egyszer tudtam felidézni ehhez hasonlót.

Ha valaki hívő olvassa ezt az írást, biztosan nem érti, hogy miért kételkedek még mindig.  Egyszerűen azért, mert az, hogy egy erőt megtapasztaltam, nem bizonyítja azt az Istent, akiben hinnem kellene. Arról nem is beszélve, hogy az agy is képes létrehozni érzeteket, az a bizonyos tudatalatti, hogy beteljesítse az elvárásainkat. Nem tudom tehát, hogy a képzeletem játszott-e velem, vagy tényleg ráhangolódtam valamire. De jó élmény volt, az kétségtelen.

Egyszer egy barátnőm meghívott a balatoni nyaralójukba pár napra. A nyaraló a hegyoldalon van, és a Balatonra szédületes kilátás nyílik. Amúgy is szeretem a Balcsit, és a természetes vizeket. Nem tudtam betelni a látvánnyal, és naphosszat ott ültem a teraszon, kizártam mindent, és csak ittam magamba minden lehetséges érzékszervemmel a képet-hangokat-illatokat-szellőt és mindent. Akkor rövidebb-hosszabb ideig valami hasonlót éltem át, mint az atyánál. Szinte magamban éreztem a Balaton hatalmas víztömegét, erejét, energiáját. Lélegzetelállító volt. Én magam voltam a víz, ami a mederben hullámzott. Feloldódtam benne. Nagy a valószínűsége, hogy ezt az érzetet is csak a képzeletem hozta létre, mint azt az erőt, amit az atya imája közben és utána éreztem.

            A képhez hozzátartozik, hogy a jós ténykedése közben figyeltem arra, hogy amit mond, azt egyébként bárki kitalálhatja-e, aki egy kicsit is ért a pszichológiához, vagy jó emberismerő. Amit mondott, kitalálható volt. Talán egy megjegyzése volt csak, amit nem tudtam, honnan vette.

            Az atyának elmondtam, hogy gondjaim vannak a HIT-tel, mégis fogadott máskor is a gyónásra. Kellemes környezet, tágas, tiszta, világos szoba, kellemes beszélgetés.

Gondolkodtam ezen az Isten-i témán.

Mint mondtam, nem vagyok vallásos, inkább keresek és gondolkodom.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy hiszek-e Istenben, főleg gyermekkoromban. Következetesen azt válaszoltam, hogy nem. Így is gondoltam. Ha most megkérdeznék – persze nem teszik, mert nem kíváncsiak rá –  összezavarnának vele, mert nem tudnék egyszerűen válaszolni rá.

Ha azt mondanám, hogy nem, nem lenne igaz, mert valamiben mégiscsak hiszek. Ha igent mondanék, az sem lenne igaz, mert nem tudom, a kérdező mit ért azon, hogy Isten. Lehet, hogy amiben én hiszek – illetve ez inkább csak egy sejtés -, az áll közelebb az igazsághoz, nem pedig az, amiben a kérdező hisz.

Vagyis azért nem tudok válaszolni korrektül a kérdésre, mert nem tudom, mások szerint kiben kellene hinnem. Ki is az az Isten? Persze ezt a kérdést már nagyon sokan tették fel.

De mégis. Tényleg, ki lehet Ő? A mindenható. Persze. De ez mit is jelent pontosan? Maga a szó azt jelenti, hogy nincs semmi, ami ne lenne a hatása alatt. Mert minden-ható.

Ez azt is jelentheti, hogy nem csak a jónak, hanem a rossznak is az ura. Ura és parancsolója. Vagy nem? És ha „de”, akkor mi a helyzet a jósággal és az isteni szeretettel? A jóságos atya-Isten képe. Lehet, hogy jóságos. Nem tudom. Egyszer régen volt egy olyan gondolatom, hogy ha létezik, akkor csak egyszerűen létezik. Se jó, se rossz – ezek úgyis viszonylagos fogalmak, ami egyikünknek jó, a másiknak nem…-, nincsenek sem érzései, sem gondolatai, sem céljai. Egyszerűen csak létezik, mint a világegyetem. (Ha az létezik egyáltalán, és nem káprázat vagyunk mind…)

            Ezt a gondolatot, még nem vetettem el. Meglátjuk, mire jutok.

Szóval hol keressem Istent, és hogyan kereshetek meg valakit, akiről nem tudom, hogy ki?

Mint amikor bőszen keresek valamit, és anyám megkérdezi, hogy mit keresel. Én meg azt válaszolom, hogy fogalmam sincs. Ez viccesnek tűnik, pedig ilyenkor, ha megtalálom, akkor fog eszembe jutni, mit is kerestem. Ezt hívják szerintem felismerésnek. Szoktam hétköznapi dolgokat így keresni, amikor elfelejtem pl., hogy miért mentem be a szobába. Ha meglátom, rögtön bevillan. (Ennek a másik módszere, amikor vissza kell térni az előző cselekvésemhez, és akkor, mivel valószínűleg azzal volt kapcsolatos az elfelejtett dolog, újra eszembe jut. És akkor megint bemehetek a szobába, hogy beérve megint teljesen elfelejtkezzek arról, mit is akartam.)

Szóval a ráismerés, ill. felismerés. Miért ne lehetne Istent is így keresni? Szerintem ez azért nehezebb, mert felismerni csak azt lehet, amit már egyszer láttunk, vagy megtapasztaltunk…

Persze az agyunk sokkal okosabb, mint elképzeljük azt a tudatunkkal. (A tudat csak kiadja a parancsot, a tudattalan pedig megoldja. A tudat pedig csodálkozik, és azt hiszi, hogy csoda történt. Isteni csoda. A tudatból tudattalanba leszálló infó válik érzéssé, ösztönné, ez az a hatodik érzék. És a tudattalan többnyire jól végzi a dolgát, pontosan azt az infót küldi a tudatba, amire szüksége van - amit az énkép igényel, mert végül is ő a parancsnok. Nem az én, hanem az én-kép -. Vagy információ, vagy érzés formájában… Ez csak az én elméletem a tanulással és a pszichénkkel kapcsolatban. De nem folytatom, mert eltérek a témámtól… )

Mivel tehát agyunk okos, meg fogja oldani azt a problémát, amin sokáig rágódunk. Bármi is legyen az. Na ebben például hiszek.

Jó tett helyébe jót várj! - Nyugodtan várjad! Hogy megkapod-e? Hát az már korántsem biztos, és ha igen, nem biztos, hogy a jót…

A bűn nem marad büntetés nélkül. - Ez a mondás abszolút igaz. Csak a bűnelkövető nem azonos a bűnhődővel. Ha még abba is belegondolok, hányan szívnak miatta…

A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. - De ki akarja egyáltalán utolérni? Mert ha őt leleplezem, akkor ő is engem, tehát…

Aki másnak vermet ás, maga esik bele. - Na ez az, amire egyetlen példát sem találtam a való életből. Mondhatnánk inkább így: Aki másnak vermet ás, azt jól megfizetik…

 &&&

            Tegnap nagyon nehezen aludtam el és azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Ezért aztán reggelre fogalmam sem volt, mi is van. Mert nem mindegy. Ha ugyanis keveset aludtam, akkor lehetek álmos. Ha nem, akkor nem. Most akkor mihez viszonyuljak?

            Valamiért azt gondoltam, a fenti bevezető illik a címhez.

            Sokáig ateistának gondoltam magam. Az evolúció híve voltam és vagyok, s azt hittem, hogy ez kizárja Isten létezését. Ma már nem gondolom ezt. Mégsem mondhatom, hogy hívő vagyok. És azt sem, hogy nem vagyok… Mit is értek ez alatt? Az, hogy keresem Istent, az igaz, de nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy beszélgetek vele – helyesbítek: beszélek hozzá, imádkozom hozzá, és néha jól megmondom Neki a magamét, miközben bizonytalan vagyok a létezésében. Haragszom valakire, aki nincs. Sőt, ha jól magamba nézek, azt mondhatom, hogy néha azért haragszom rá, mert nem létezik. - Mégis hogy teheti ezt? Mi az, hogy csak úgy egyszerűen fogja magát, és nincs?! Van képe nem lenni? - De aztán mégiscsak hiszek. Többször, mint nem…

Szóval elég nagy a káosz. A megoldás lehet, hogy abban bújik meg, hogy magába a káosz-elmélet tudományába kellene belemélyednem…

            Nem. Nem tudom, mi a megoldás. Azt sem tudom, hogy életemben rájövök-e erre, sőt, azt végképp nem tudom, hogy egyáltalán fontos-e Istent megkeresni. Elég bajom van a hétköznapok küzdelmeiben önmagam keresésével és a megélhetéssel, kell nekem még egy probléma?

            Persze, hogy nem kell, de egyszerűen van. Sőt.  Minden nap van. Majdnem minden nap.

Azt mondják, hogy az ateistáknak is van Isten képzetük – naná, vészhelyzetben mindenki megszűnik ateistának lenni -, nincs ember, akinek nincs.

            Nekem is, pedig sem a szüleim, sem én nem részesültünk vallásos nevelésben. Megkeresztelve sem vagyunk mindannyian, csak úgy nőttünk”vadon”… Mégis olyan természetesen beszélek Istennel (Aki nincs. Vagy mégis?) amióta az eszemet tudom, mintha családtag lenne. Sőt, apám, aki nem hisz, teljes szívéből, lelkesen tudja szidni…sőt, bosszút áll rajta… Pl. szétverte a fűkaszát. Bosszúból.

            Szóval van Isten, vagy nincs?

            Régebben felvetődött bennem, mi van akkor, ha a szüleinket gondoljuk annak?                     Csecsemőkorunkban,

                    amikor még nem ismertünk semmit, és senkit,

                                        nem tudtunk a világról, sem magunkról,

                                                                                  mégis

valaki,

                 akit nem úgy érzékeltünk, ahogy most érzékelünk,

                                   - mert még nem volt jó sem a látásunk, sem a hallásunk -,

                                                           Etetett, és itatott, tisztába tett bennünket.

                                                                                   Nem csak engem, hanem mindenkit,

Gondoskodott Rólunk.

            Isten, anya, apa,  Istenanya, istenapa.

Mivel érzékszerveink még nem működtek, csak éreztük a gondoskodást…így érezzük…felnőttként… ezt a csecsemőkori képzetet…a Mindenhatónak.

            Így lehet valakinek gondoskodó vagy elhagyó Istene... vagy haragvó, bosszúálló…

Ez csak egy kérdés. Nem tudom a választ.

Igaz, hogy pár hete ezzel kapcsolatban úgy tűnt, felismerésem van. Vagyis akkor azt hittem. Erősen éreztem, mintha átéltem volna valamit. Most nem annyira erősen, de még mindig biztos vagyok benne, és hatással van rám. Ez pedig a következő:

Ha Isten létezik, akkor a természeti törvényekben lakik. Minden, ami természetes, csak az lehet Isteni. Jól megszervezett, jól működik. Nem kell kitalálni, mert már ki van. Tökéletes.

A fizikai, kémiai törvények, maga a világ - beleértve az élő természetet és az embert is-, Isteninek nevezhető.

            Ilyen értelemben magunkat megismerni azt is jelenti, Istent megismerni. Isten ott van a kiegyensúlyozottságban, a természetesben, így nem csak az emberben, hanem az állatokban, növényekben, még az élettelen anyagban is.

            Ezt így el tudnám fogadni, mint alapot létezésének gondolatához. De ha ezt veszem, ebbe belefér-e, hogy Ő egy önálló entitás? Hogy érzései vannak? Intelligenciája tudatból fakad? Van-e egyáltalán tudata? … És célja? … Ebbe az összefüggésbe hogy fér bele a rossz, a pusztítás?

Bár ez utóbbi szerintem beleillik. A szabad akarattal függhet össze. Maga az, hogy rossz vagy jó, nem különülhet el olyan élesen, ahogy mi látjuk. Az Élet lehetőséget kapott a túlélésre és fejlődésre. Ha a kapott intelligenciánkkal felismerjük, hogy együtt kell működnünk a túlélésért – nem csak a többi emberrel, hanem magával a természettel – és nem egymás ellen, akkor fenntartható lesz az élet. Ha nem, akkor jön a pusztulás. A pusztulás nem Isten büntetése, hanem egész egyszerűen csak az Isteni törvények érvényesülése lesz. Maga a következmény. Annak a következménye, hogy tiszteletlenül bánunk a természettel, elfordultunk tőle. Figyelmen kívül hagyjuk a törvényeit. Szabad akaratból...

A mi törvényeink, attól tartok, nem kompatibilisek a természetessel. Ennek pedig előbb utóbb meg lesz a következménye. Az Isteni rendbe nem illeszkedő, magunk alkotta törvények működésképtelenné teszik magát a rendszert. De csak az élet rendszerét. A mélyebb, fizikai ill. kémiai szinteket nem fogja érinteni. Csak az élet tűnik el.

Mi választjuk az életet, és mi választjuk a halált is. Mindkettő természeti törvényszerűség. Az intelligenciánkat arra kellene felhasználnunk, hogy szabad döntést tudjunk hozni. Az intelligencia tehát egy fegyver, a természet fegyvere, amivel a fennmaradásért lehet küzdeni.

A baj az, hogy az akaratunk a „szabad” előtt jár, méghozzá mérföldekkel.

            Ennek a gondolatnak számomra van önismeretre vonatkozó összefüggése is. Ha valaki - pl. én is – nincs kapcsolatban önmagával, saját természetes emberi és egyedi érzéseivel és igényeivel, akkor magával Istennel vesztette el a kapcsolatot. Azzal az Isteni törvénnyel, ami benne lakik, amivel kapcsolódik a természeteshez. Akkor tudja megvalósítani önmagát, ha visszatalál magához.

            Ezzel párhuzamosan látom a társadalmunkat is. Olyan törvényeket alkottunk, ami figyelmen kívül hagyja az emberi természetet. Így kifordulva önmagunkból, egyre inkább elhagyjuk emberségünket. Majd az a társadalom, amely nem engedi az embernek, hogy ember legyen, nem lesz fenntartható.

            Pár hete, még az előző munkahelyemen meséltem a barátnőmnek, hogy este, ha nem tudok aludni, elkezdem mondani a „Mi Atyánk”-ot. Ahogy elkezdem, szinte rögtön utána el is alszom. Sosem ill. ritkán érek a végére. Sőt. Előfordult olyan is, hogy arra gondoltam, hogy imádkozni fogok, de reggel nem emlékeztem rá, hogy egyáltalán elkezdtem volna. A barátnőm azt mondta erre: - Isten majd megbocsátja Neked ezt! – Persze! Mert lehet, hogy elkezdi a tudatom, és a tudatalattim fejezi be. Mert attól, hogy nem emlékszem rá, még végigmondhattam.

Egy ideje nem volt kedvem írni, dacos voltam (Istennel), aki nem tudni, létezik-e,  és egy kisebbfajta gödörben álltam. Néha még ástam is magam alatt, hogy jobban sajnálhassam magam. És mond nagymama, miért van az az ásó nálad? Szeretném, ha sajnálnál...

Megint az állatok. Mostanában állatmentés van napirenden nálam. És a húgomnál is.

Az eddig is megszokott volt, hogy a macskáink karmai közül többé-kevésbé sikeresen koboztunk el madarakat - én az egereket és a cickányokat is. Már amit észreveszünk, természetesen. Utoljára pár napja vettem észre középső cicánk Hófehérke mancsai közt egy kismadarat. Azért hívom Hófehérkének, mert koromfekete. Ilyenkor óvatosan közelíthettem csak meg, nehogy gyanút fogjon.  Éppen szünetet tartott a vadászat fáradtságos műveletében. Minden esetben úgy kell tennem, mintha csak őt akarnám megsimogatni, így nem fog gyanút, hogy lopni akarok, és gyorsan fel tudom kapni előle a – remélhetőleg még élő – zsákmányt. Ezt számtalanszor megcsináltam már, mert az én Hófehérkém hála Istennek egy buta, ámde imádnivaló cica. Sosem fog gyanút. Most is így történt, eltereltem a figyelmét, és elkoboztam a madarat. Tenyerembe zártam óvatosan, nehogy megsérüljön. Hátravittem a kertbe, szemügyre vettem. Lapult a tenyeremben, kis lábával erősen szorította mutatóujjamat. Nem volt látható sérülése, sem a lába, sem a szárnya nem tört el, a szeme is ép volt, mégsem akart elrepülni. Halálra volt ijedve. Egy óriás markában én is pánikolnék…A fejem fölé emeltem a tenyerem, hogy ne féljen a fejemtől, és a fák felé fordítottam, a szabadság felé. Éreztem, hogy mozgolódik, kezdett neki leesni, hogy szabad elrepülnie. Végül szárnyra kapott, s elszelelt.

Másnap este húgom és a barátja próbált egy kéthónapos kiscicát felhozni egy nyolc méteres kútból – szerencsére ki volt száradva (mármint a kút) –, amibe sikerült a kölyöknek beleesnie. Mindezt úgy, hogy a kút le van betonnal zárva, csak egy akkora lyuk van rajta, amelyiken éppen hogy csak átfér egy kalandvágyó cicagyerek. De hát, muszáj volt átfurakodni rajta, hogy élete második hónapján rögtön fel is használja a hét életéből az egyiket. Van még hat. Ám tesómék nem jártak sikerrel, s már kezdtek kétségbe esni. Aztán kihívták a „Kötél”-t. A mentőosztag meg is érkezett, s morcosan, ám de nem túl lelkesen lemásztak a kiscicáért a kútba. A kölyöknek eltört a lába, szerencsére nem szilánkosra. Az állatorvos szerint meg fog gyógyulni. Na és persze a három testvérével együtt megnyertük őket. Tegnap este húgom elhozta hozzánk őket – állítása szerint csak addig, amíg meggyógyul a kis Ikarosz. Néztük, ahogy játszanak. Kérdeztem, hogy melyik a törött lábú. – Ez az. – mutatott rá tesóm. – Az, amelyik éppen a ketrec oldalán mászik felfelé? – Az. – Aha…

Amúgy miattuk nem aludtam el tegnap időben. Olyan helyesek, hogy nem lehet otthagyni őket. Az egyik kis vörös –ja?, csak egy olyan van -, odaáll a lábujjamhoz, leül, felnéz – kicsavarodik a nyaka – és nyávog. Ő akarja, hogy felvedd…És a tenyeredben elhelyezkedik, majd elégedetten megpihen. A cicám érdekes módon viszonyul hozzájuk. Egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Szerintem, nem tudja, hogyan viselkedjen ebben a helyzetben.

Tegnap reggel pedig egy kölyökkutyát szabadítottam ki a gonosz kerítés réséből. Mert beszorult a feje.

Nem folytattam az álláskeresés-munkanélküliség-közmunka problémáját.

Határozottan szorongó érzés fogott el, amikor megtudtam, hogy felvettek közmunkára. Mintha valami bélyeg lenne rajtam. Nem tudom, az igazi dolgozók mit gondoltak, éreztek. (Igazi dolgozó, értsd: munkavállalók, akik a munkáért több fizetést kapnak.) Úgy tűnt számomra, hogy sajnálattal vegyes enyhe tartózkodás jellemezte nagyrészt a hozzánk való viszonyt. Végig kívülállónak éreztem magam, még akkor is, amikor már közelebb kerültünk egymáshoz, és barátságok is kezdtek kialakulni.

Ha eddig azért éreztem magam értéktelennek, mert nem kellett a munkám senkinek- mert nem találtam állást- most azért, mert az én munkám nem ért annyit, mint másé. Ez nem csak a munkát minősíti le, hanem magát az elvégzőét is. Sőt. Inkább őt, mint a munkát… Ez egy komoly üzenet számomra. Mivel azonban határozottan nem szeretnék politizálni, ezért nem folytatom ezt a vonalat.

Most pedig én is igazi dolgozó lettem. Furcsa módon, ez a tartózkodó viselkedés új kollégáim felől is érezhető volt. Most három hét után már nem, de az első napokban igen. Ők tudják, hogy „honnan jöttem”.

Pont olyan munkahelyem van, ahol találkozom a jelenlegi közmunkásokkal. Egy irodában ülök azokkal, akik felveszik őket, és a dokumentumaikat is mi intézzük. Most hogy viszonyulok én, mint munkavállaló az új közmunkásokhoz? Amit érzek, az a szégyen. Sokáig gondolkodtam, hogyan írhatnám ezt le pontosan, de ez a helyes kifejezés. Tudom, hogy ez nem az én kompetenciám, mégis…

Egy ismerősöm felháborodva meséli, hogy egy nő kollégája nem száll le róla. Már tíz éve próbálkozik, és már borzasztóan kellemetlenül érzi magát. Az ismerősöm férfi. Gondoltam ez az infó fontos lehet, mert mit tudni manapság...

            Tovább mesélve elmondja azt is, hogy már mindent megpróbált.

-          Azt mondtad neki, hogy „Nem”?

-          Nem. Nem fogom megalázni, megbántani. Azt mondogatja nekem, hogy szakítsak a barátnőmmel. Én meg mondtam neki, hogy nekem nincs kivel szakítani, de te együtt élsz a barátoddal.

-          Ezzel azt üzented neki, hogy csak azért nem akarsz vele járni, mert élettársa van…

-          Nem, mert azt is mondtam neki, hogy nem érek rá ilyesmire…

-          Ez egy szerelmes nőnek nem azt jelenti, hogy nem kell neked, hanem csak azt, hogy ha lenne időd, akkor járnál vele.

-          Majd észreveszi, hogy sosem fogok ráérni…

Mondtam neki, hogy inkorrekt. Mert az igazsággal nem megalázunk, hanem inkább megtisztelünk másokat. És persze, hogy sokszor fáj. Ezt nem lehet kikerülni. Az élet néha fáj.

A kerteléssel nem megóvom a másikat, hanem félrevezetem. Mert egy szerelmes ember olyan jelet is pozitívnak lát, ami nem az. Mert rózsaszín a szemüvege…Azt pedig, hogy nem akarunk járni valakivel, nem kell megindokolni. Ez az olyan dolgok egyike, amelynél jogunk van indoklás nélkül nemet mondani. Mert az érzelmeket, vonzalmakat amúgy sem tudjuk megmagyarázni, viszont a tájékoztatáshoz joga van a másiknak. Joga van tudni, hogy te nem akarsz semmit tőle, mert érintett benne. Hogy ez alapján döntsön az életéről. Ha megmondtad, de ő ezt nem vette figyelembe, akkor már az nem a te dolgod. Te megtetted a te részed, a felelősség innen téged nem terhel. Ha valaki ezek után sem veszi tudomásul, arról már nem tehetsz. De ha nem mondtad meg kerek-perec…

Igazság szerint nem hiszem, hogy ismerősöm sajnálja a csajt. Azt sem, hogy nem adja alá a lovat. Mert szeret tetszeni az ellenkező nemnek. Úgy értem, élvezi, hogy elérhetetlen. Büszke rá, hogy vágynak rá, de ő mégsem…mert hát mégis…

Miből gondolom, hogy így lehet? Mert én is így jártam vele, és hát…hosszú ideig vergődtem…életem legnagyobb tanulsága volt, csak sajnos későn jött. Nem haragszom rá. Inkább magamra. Mert: hogy lehettem ilyen ostoba liba? És hát az ostobaság elnyeri méltó büntetését az élettől, Agatha Christie szerint. Ez egy nagy igazság.

Véradáson voltam pénteken. Életemben először. Eredetileg nem adni akartam, csak elkísérni a kolléganőmet, mert siettem, és azt hittem, sokan lesznek. Azt gondoltam, kint fog állni a sor, és várni kell. Ehelyett nagyon kevesen voltak, szinte azonnal sorra kerültünk. Így aztán mégis adtam. Ám azt nem gondoltam, hogy így legyengíti az embert. Legalábbis engem. Útközben hazafelé olyan rosszul lettem, hogy le kellett guggolnom, még a buszmegálló székére sem tudtam anélkül felülni, hogy ne kerüljek az ájulás szélére. Így aztán szépen guggolásztam, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mosolyogtam, hogy ne nézzenek részegnek - ezzel persze lehet, hogy Lipót mezei szökevénynek néztem ki -, és azon tűnődtem, hogy vissza kellene kérni a véremet, vagy meglehet, hamarosan én szorulok transzfúzióra, ha a helyzet nem változik.

Persze, mondták a nővérkék, hogy lassan menjek, igyak és egyek sokat, pihenjek… Jó,jó…persze, mondtam, és alig vártam, hogy elszabaduljak. A szokásos tempóban rohantam fel az aluljárón, majd ahogy felértem, pár lépés után…

Hát így jártam. Egy kis epizód a történetben:

            Ki kellett tölteni egy kérdőívet. Volt egy olyan kérdés, hogy - Harapta-e meg állat mostanában? - , vagy valami hasonló. Mondtam a fiatal doktornőnek, hogy nem tudom, számít-e, hogy a cicám néha megharapja a kezemet. Játékból, igaz, de azért meglátszik a helye, apró sérülések a bőrömön. (Azoknak mondom, akiknek nincs cicájuk: ha egy cica nem játékból támad, akkor a baleseti sebészeten köt ki az ember.) Szóval előadtam a problémát, mire a doktornő felém nyújtja mindét kézfejét, és megkérdezi - Ilyesmire gondol? – s a kezén apró sérülések…