Isten, hit,...2

Vannak vallásos emberek, akik mindenre tudják a választ. Hol találom Istent?- Mindenhol. A szívedben. Igen, persze, hogy megismered… Csak hinni kell. Nem kell találkozni vele, a lényeg a HIT…

            Ők vajon megtapasztalták ezt az erőt? Nem tudom, csak sejtem, hogy sokan közülük tapasztalat nélkül hisznek. Különben nem mondanák, hogy nem kell a tapasztalás.

Az a hit szerintem, ami mögött nem áll személyes élmény, csak egy álca. Mint a magolás az iskolában. Elhiszed, hogy 2x2=4, vagy érted is? Megtapasztaltad-e ezt a valóságban? Akinek pl. kétszer születtek ikrei, az minden bizonnyal…A tanításban is az a lényeg, hogy megtapasztaltassuk a folyamatot a tanítvánnyal. Hogy interiorizálódjon. Hogy átlássa, hogy értse, hogy nagyobb összefüggésbe tudja helyezni, és hogy alkalmazni tudja.

Vannak templomba járók, akik anélkül alkalmazzák a hitüket a saját (és a mások?! Pláne!) életében, hogy értenék, mit is csinálnak. A formára támaszkodnak, nem a tartalomra.

Van egy ismerősöm, aki mélyen vallásos. Templomba jár, közösségi rendezvényekre, és igyekszik gyakorolni a hitét. Pl. tudja azt, hogy az alkohol, cigi függővé tesz, ezért nagyon nehéz leszokni róla. Tudja, de nincs mögötte az a megértés, amit ő maga élt át. Azaz, egy erős dohányossal megértően viselkedik, de arra a nőre haragszik, aki babát vár, mégis cigizik.

Ha csak azért vagyunk elfogadók és megértők, mert mondták, hogy annak kell lenni (mert szabály), és nem azért, mert értjük és így a belső hangunk is ezt súgja, akkor a megértésünk nem igazi. Vagyis ez az ismerős valószínűleg nem csak a kismamát nem érti meg, hanem azokat sem igazán, akikkel amúgy megértően viselkedik. Ebben az esetben ez a viselkedés csak modorosság. Nem hiteles.

A „megértés” szóban benne van az értés szó. Teljesen világos, hogy ha az „értés” hiányzik, de úgy viselkedünk, mintha… akkor nem vagyunk őszinték, hitelesek, még saját magunkkal sem. Nem látjuk tisztán magunkat, ezért mást sem. Ezt egy kicsit túlragoztam, és visszaolvasva elég unalmasnak is tűnik. Ez van.

            Egyébként én azt hallottam, hogy a leszokás folyamata nagyobb kárt okoz a babának, mint a cigi. Sőt, ezért állítólag műtét előtt sem ajánlatos. Ezt mondtam az ismerősömnek is.

-          Csak azt ne mondd, hogy a cigi nem árt a babának! – mondta dühösen.

-          De. Árt. - válaszoltam. – De a leszokás is, és nem tudni, melyik jobban. Itt most két rossz közül lehet választani. Nincs jó megoldás.

Biztosan sok mindenben tévedek. Nem is lennék ember, ha nem így volna. A dohányzás-leszokás hatásairól csak hallottam, de nem hivatalos forrásból, tehát nem tudom, mennyi az igazságtartalma.

Ha már itt tartok, akkor írok a személyes tapasztalataimról. Volt néhány. Ebből kettőt akár Istentől származónak is lehetne tulajdonítani. Másoknak, lehet, hogy ennyi is elég lenne a hitük létrejöttéhez. Én azonban még mindig óvatosan kezelem ezt a dolgot, s ha tévedek, hát Istenem…tévedek.

            Az első két vagy három éve történt. Éppen az egyik mélypontomon voltam… kétségbeesés, pánik, depresszió, feladás, düh, apátia…váltakoztak nem pont ebben a sorrendben, de elég intenzíven. Na, mit csinálok, amikor „házon kívül” vagyok? Na, mit? Mint akinek elment az esze, de legalábbis nem üzemel. Persze, hogy elmegyek egy jóshoz, hogy megnézze, meg vagyok-e átkozva. És mindezt teljes meggyőződés nélkül…

            Nem tudom, hogy a jósok mind ilyenek-e, mint akinél voltam, de nekem negatív élmény volt. Baljós, egyáltalán nem barátságos hangulatú szoba, félhomályban, kosz és káosz, elégett gyertya és még ki tudja minek a szaga a levegőben. Áporodott levegő. Úgy éreztem magam, mint Luke a sötét oldal földalatti járatában a Birodalom visszavág - ban. Ami meglepő volt, hogy a jós Istenhez és Jézushoz fohászkodott. Lehet, hogy nem tudom, ki is Isten, de az biztos, hogy nem kosz és káosz, és nem dohos, se félhomály… Már bántam, hogy elmentem, de mivel nem akartam megbántani, inkább végigcsináltam. Amikor túl voltam rajta, úgy éreztem, le kell mosnom valamit magamról, valamit, ami a bőrömre kúszott ott, abban a szobában, ami megpróbált közel férkőzni az intim-zónámhoz. Mintha a lelkemet akarta volna markába szorítani. Persze ez csak egy képzet, ami a fejemben jött létre. De az érzés olyan volt. Még most is olyan, ha visszagondolok. Hazaértem és persze nem változott semmi. Mitől is változott volna? Telt múlt az idő…szóval, ezután a kaland után nem sokkal, elmentem gyónni. Életemben először. Úgy értem, már egyszer voltam, de gyónni most először gyóntam. Erről majd még írok, mert „megér egy misét”... Jó értelemben. Témám szempontjából a lényeg az, hogy amikor az atya elmondott értem egy imát, és megbeszéltük, mit tegyek, hirtelen olyan erőt éreztem, ami egészen elképesztő volt. Nem a saját erőmet. Akkor úgy éreztem, megláttam a különbséget a jós fohászkodása és az ima ereje közt, és az jutott eszembe, hogy nincs szükségem jósra. Ez az észlelés, egy darabig elkísért, aztán elszállt. Azóta csak egyszer tudtam felidézni ehhez hasonlót.

Ha valaki hívő olvassa ezt az írást, biztosan nem érti, hogy miért kételkedek még mindig.  Egyszerűen azért, mert az, hogy egy erőt megtapasztaltam, nem bizonyítja azt az Istent, akiben hinnem kellene. Arról nem is beszélve, hogy az agy is képes létrehozni érzeteket, az a bizonyos tudatalatti, hogy beteljesítse az elvárásainkat. Nem tudom tehát, hogy a képzeletem játszott-e velem, vagy tényleg ráhangolódtam valamire. De jó élmény volt, az kétségtelen.

Egyszer egy barátnőm meghívott a balatoni nyaralójukba pár napra. A nyaraló a hegyoldalon van, és a Balatonra szédületes kilátás nyílik. Amúgy is szeretem a Balcsit, és a természetes vizeket. Nem tudtam betelni a látvánnyal, és naphosszat ott ültem a teraszon, kizártam mindent, és csak ittam magamba minden lehetséges érzékszervemmel a képet-hangokat-illatokat-szellőt és mindent. Akkor rövidebb-hosszabb ideig valami hasonlót éltem át, mint az atyánál. Szinte magamban éreztem a Balaton hatalmas víztömegét, erejét, energiáját. Lélegzetelállító volt. Én magam voltam a víz, ami a mederben hullámzott. Feloldódtam benne. Nagy a valószínűsége, hogy ezt az érzetet is csak a képzeletem hozta létre, mint azt az erőt, amit az atya imája közben és utána éreztem.

            A képhez hozzátartozik, hogy a jós ténykedése közben figyeltem arra, hogy amit mond, azt egyébként bárki kitalálhatja-e, aki egy kicsit is ért a pszichológiához, vagy jó emberismerő. Amit mondott, kitalálható volt. Talán egy megjegyzése volt csak, amit nem tudtam, honnan vette.

            Az atyának elmondtam, hogy gondjaim vannak a HIT-tel, mégis fogadott máskor is a gyónásra. Kellemes környezet, tágas, tiszta, világos szoba, kellemes beszélgetés.