Gyanútlanul a fürdőkádban. Hehe...

Jó tíz évvel ezelőtt voltam egy ismerős természetgyógyász meghívására családállításon Budapesten. Maga Bert Hellinger vezette, egy német férfi, aki nem tudott magyarul. Vagy legalábbis nem sokat. Az ismerős doki volt a tolmács és a szervező. Olyan 10-15-en lehettünk, nem emlékszem pontosan. Leültünk a teremben egy kört alkotva. Én nagyon messze álltam akkor még attól, hogy komolyan vegyem a tudatalatti főleg a kollektív tudatalatti hatalmát, vagy egyáltalán létezőnek tartsam. Keményen, két lábbal álltam a talajon, az anyagi világban, emelt fővel, mesének tartva a láthatatlan erőket, folyamatokat. Igaz, hogy addigra voltak már megmagyarázhatatlan tapasztalataim, amit nem tudtam hová tenni. Más a helyemben már hívő lett volna, én azonban ezeket egyszerűen elraktároztam az agyamban a „még nem tudom mi ez” dobozba. Igazából még most is ott vannak, bár néha felhasználom őket elméletekhez, melyekhez vagy passzolnak vagy nem.

Úgy mentem el a meghívásra, hogy fogalmam sem volt, mire megyek. Aki, úgy mint én akkor nem tudja, mi az a családállítás, annak elmesélem. Pontosabban el tudom mondani, mit csináltunk, de hogy mitől működött?, …az belekerült a dobozba. Legfeljebb körülírhatom a saját értelmezésem szerint.

 Milyen volt a családállítás? Hasonlított a dramatizáláshoz, de itt a tudatalatti kapott szerepet. A résztvevőknek ki kellett választaniuk a jelenlévők közül szereplőket, akik eljátszották a családját. Nem csak a szülőket, hanem bárkit, aki fontos szerepet kapott az életében valaha. Ez lehetett akár egy idegen is, aki mondjuk elütötte a nagybácsit, a réges-rég múltban, vagy a nagybácsi dédapját… akár…

Az eljátszás azt jelenti, hogy az illetőnek a kör közepén ki kell alakítania egy élőképet, egymástól tetszőleges távolságba állítani a szereplőket, valamilyen pózba, mintha egy filmszalag egy kockáját merevítené ki éppen. Nem kell történetet szőni köréje, csak egyszerűen beállítani őket a kör közepére. Az a jó, ha nem gondolkodik azon, kit miért állít oda, és miért olyan testhelyzetbe. A tudatalattinak kell dolgoznia. Ami egyébként mindig dolgozik… Mint, amikor a gyerek lerajzolja a családját. Ritkán ábrázol jelenetet, inkább csak a kapcsolatok láthatók rajta, aminek az elemzésével azonban sok mindent megtudhatunk róla. Ez létező tudományos elemzés, mind a pedagógus, mind a pszichológus  dolgozik vele.

Szóval a családállító elkészíti a családrajzát élő szereplőkkel. Ám itt nincs vége. Miután mindenki a „helyére” került, a résztvevőknek el kell mozdulnia valamerre, valahogyan. Ebben a mozgásban már senki nem irányítja őket, egyszerűen csak a saját ösztöneik szerint lépnek. Majd a kialakult képet elemezik, minden éppen szereplő elmondja, ki iránt mit érez.

Mindez akkor is pontosan így történt. Néha Berlinger beavatkozott oly módon, hogy behívott még egy két „családtagot”, és beállította a képbe őket is, de néha a főszereplőt magát helyettesíttette valaki mással. Egyébként zseniálisan csinálta. Mondhatni: mintha súgtak volna neki „felülről”. Az elemzésből pedig kiderültek rejtett indíttatások, hozzáállások, régmúlt történések, események, melyekből kibontakozik a jelen valósága.

Egy jól sikerült családfelállítás kulcsa, hogy mozgás közben a szereplők csak az érzéseikre hagyatkozzanak, felejtsék el a tudatos gondolkodást, és sikerüljön minden lényeges szereplőt megjeleníteni. Mindegy, hogy talán sosem ismerték egymást.

Értelmezésem szerint azért, mert a tudatalattik valamilyen módon olyannyira össze vannak kötve, hogy egy idegen ember képes átélni azt az érzést, amit pl. az én nagyanyám érzett a nagyapámmal vagy velem, vagy bárki mással kapcsolatban, függetlenül attól, hogy még csak nem is ismerte soha. Mert ezeket az érzéseket, rezgéseket vagy attitűdöket hordozom magamban, a sejtjeimben, a családtörténet átadta az energiáját nekem, mint az utódjának, s mindez valamilyen szinten megnyilvánul a viselkedésemben, a saját érzéseimben. Mintha egy adótorony lennék, úgy tárul fel a családtörténetem anélkül, hogy bárkinek is meséltem volna bármit az életünkről.

Na ez nekem meredek volt akkor. Ezt Hellinger azonnal kiszúrta. Kilógtam a sorból. Nem sok magyar szót ismert, de azt, hogy kekec, azt igen.

Kiállított a kör közepére, és súgott valamit két résztvevőnek, majd az egyik a hátam mögé állt, úgy egy méterre. Ezután megkérdezte, mit érzek. Nyugalmat. Jó érzés, hogy ez a valaki itt áll mögöttem. Ezután az illető a helyére ment, és a másik állt mögém. Most mit érzel? Ideges vagyok. Nem bízom benne, nem jó érzés, hogy ott van. Miután a második ember is visszaült a helyére, megmondták, hogy kit játszottak el. Az első anyámat jelenítette meg, a második apámat. És pontosan ugyanazt éreztem, mint éreztem volna akkor, ha ők maguk álltak volna mögöttem. Pedig egyik szereplő sem mondott egy árva szót sem!

Én pedig kész voltam. Teljesen elképedtem. Olyannyira valóságos volt az érzés, hogy nem lehetett azt mondani, hogy ilyen nincs. Pedig ez volt az a kifejezés, ami a nyelvemen volt az első döbbenet pillanatában. Ez az egész felismerés nemcsak döbbenetes volt, hanem ijesztő is, ezért a dobozom legeslegmélyére került, s a csoportterápia után sokáig nem is gondoltam rá.

Ma van az alvás világnapja. Ezért aztán... Találkozunk holnap!

A napokban olvastam egy meghatalmazást, a következő szöveggel:

Alulírott Ravaszdi Ákos Balambér meghatalmazom K.F.T. Kft-t, hogy Akárki Béla nevű dolgozójának a bérét a számlámra utalja.

Aláírás: Ravaszdi Ákos Balambér

Megmutattam egy jogásznak, aki kifogásolta, hogy Ravaszdi nem azonosította sem magát, sem Akárki személyét személyes adatokkal. Arról nem is beszélve, hogy a számlaszám sincs rajta. Mert egyébként megfelelne egy hivatalos meghatalmazásnak? - Persze - Na, neked sem engedném, hogy bármiben is képviselj. Ámbár, ha meggondolom...én is írhatnék egy ilyet,...hátha ráutalnak egy miniszteri fizetést. 

Olvastam Nagy Bandó András "beszédét", és a rá következő írását, amiben a kommentelőinek válaszolt. 

Egy idézetére szeretnék reagálni:

"Csak egy kérdés: az a hazaáruló, aki szóvá teszi, mi nem tetszik, vagy az, aki kushad, és szemet huny a kedvencei min. megkérdőjelezhető tetteit látva?"

Ezen én is rágódtam egy ideig. Szerintem is az az igazi hazaárulás, ha az ember hallgat.

Ilyen értelemben, sajnos én is sokszor hazaáruló vagyok. Haza és „ön”áruló. Azt hiszem a kettő ha nem is ugyanaz, de nagyon közeli fogalom.

Azt olvastam valamelyik cikkben, hogy gazdasági csodának tartják azt, ami Magyarországon van.

Tömegek élnek 48 és 50 ezer forint között havonta, amit napi 8 óra munkáért kapnak. Illetve próbálnak élni. Gondolom azért 48 ezer, mert már 47 ezerből meg lehet élni… És büszkén harsogják, hogy még több közmunkás lesz. Ez ugye azt is jelenti, hogy egyre többen lesznek munkanélküliek, és kényszerülnek rá az éhbérre. Vagy nem? Ön kedves olvasó vajon szeretne-e ennyiből élni? És tudna-e? Vagy azt gondolja, Ön sosem fog ilyen helyzetbe kerülni?

A közmunkások életében nem csak az alacsony bér a baj, hanem a bizonytalanság. Ahogy közeledik a programban előírt időszak vége, a közmunkások gyomra összerándul: Vajon lesz munka utána is? És az mennyi időre szól? Ha nem lesz rögtön, akkor még ez a kis bevétel sem lesz? Mi lesz velem? Megint másik munkahelyre kell majd mennem? Ezt már megszoktam, most majd új hely vár rám? Megint új kollégák? Megint máshoz alkalmazkodni? Két hónapig? Vagy négyig?

Van ismerősöm, aki inkább éhen halna, de nem lenne közfoglalkoztatott. Folytonos bizonytalanság, nyomorgás. Megalázó. Volt benne részem nekem is.

Egy új munkahely stresszel jár, még akkor is, ha egyébként jóindulatúak a kollégák. Mert az új környezet, az ismeretlen emberek megismerése, a munka megismerése és begyakorlása, az új elvárásokhoz való igazodás leterheli az agyat. Kell egy-két hónap, három, néha több is, mire elcsitul az érzelmi nyomás, és a produktív munka elindul. Nem véletlenül találták ki a próbaidő gyakorlatát.

Ám a közcélúak ezt a folyamatot sokszor végig sem járják. Mire beilleszkednének, el kell menni, ennek vége, jön egy másik program, ezt félbe kell hagyni és újrakezdeni. Állandó tortúráról van itt szó, hozzátéve, hogy minden új program kezdetén „állás”interjúkra kell menni, ha nem maradhat a régi helyen, mert a munkáltatók válogatnak...természetesen. Ez szorongást szül, ami a viselkedésben is megnyilvánul. Sőt. Ez a negatív érzés gyengíti az immunrendszert, és melegágya a depressziónak, rosszkedvnek. Kihat a kapcsolatokra, családi életre, gyermeknevelésre…

Talán, ha jól megfizetnék, és biztosan lenne hol dolgozni a határozott időn túl. De nem így van. Még, ha megengednék, hogy visszafoglalkoztassa a munkahely a következő időszakra, még akkor is benne van a bizonytalanság, s sokszor az utolsó munkanapján sem tudja még, hogy mi lesz a következő naptól kezdve.

Nagyapám mindig azt mondta, hogy gondoljam át, szeretném-e, ha más is úgy viselkedne velem, ahogy én másokkal, örülnék-e, ha úgy beszélnének velem, ahogy én velük, és ez alapján cselekedjek. Ne tegyek olyat, amit nem szeretném, ha velem tennének… Gyerekkorom óta sokszor biztatott arra, hogy próbáljak belegondolni a másik helyzetébe. Akkor még nem tudtam, hogy ez az empátia alapja. Sőt. Az együttélés egyik feltétele.

Egy társaságban egy pasi ismerősöm megjegyezte, hogy nem szeretne okos nőt társnak. A nő legyen szép, de buta. Páran helyeseltek. Van, aki csak a poén kedvéért. De ezen mégis elgondolkodtam, és elképzeltem, mi lenne a következménye annak, ha a férfiak mind butuska nőt választanának. Mert az kétségtelen, hogy a butuska is szerethető, de azért mégis… Maradjanak pártában az okosak?

Mi lenne hát a hatás? Az biztos, hogy a gyerekeik nem örökölnének túl sok észt. Mert…kitől is?

...meggondolatlan, idétlen. Ez a két jelző még az előző bejegyzéshez tartozik...

Munkahelyemen elmeséltem…holott nem mese…, hogy nálunk otthon, kóbor áramok kószálnak a vezetékekben, figyelmen kívül hagyva, hogy fel van-e kapcsolva a villany, vagy nincs. Sőt. Vihar idején előfordul, hogy a régi kapucsengő ismeretlen dallamra fakad…illetve ez a hang leginkább egy sziréna hangjára hasonlít, pedig nincs hálózatra és semmilyen áramforrásra kötve. Egy kolléganőm megjegyezte:- Képzeld el, hogy milyen hosszú ideig tudnátok otthon világítani, ha be tudnád fogni a villámot! – Ha be tudnám fogni? Életem végéig,… 

 Ez a bejegyzés vegyes felvágott lesz. Érdekes, hogy a TAO című írásomat senki sem olvassa…

Gondolkodtam ezen a korrupciós témán…, szóval az általában jelenlevő problémákon. Amíg nem ismerik el, hogy létezik, addig a helyzet csak romlani fog. Persze, miről is beszélek, hiszen nálunk nincs  is korrupció!

Ezt mindenki tudja, aki az önismeret útjára lépett és ért már el eredményeket.

Ugyanis az EGO védekezik a leleplezés ellen. Különböző praktikákat talál ki, pl. ködösít. Pl. tagad és a kivetít. Kivetíti a saját hibáit a másikra, és elhiteti az ÉN-nel, hogy a másik a hunyó. Nem én kiabáltam, hanem te. Nem én hazudok, hanem te. Nem én hibáztatok másokat, hanem te…Nem én vagyok lusta, hanem te…és így tovább. Nem én kezdtem, hanem te!

 A kivetítés esetében a probléma tehát azért sem szűnik meg, mert nem a valódi bűnöst iktatjuk ki. Aki nem hibázott, az nem is tudja ezt abbahagyni…hiszen nem tette…Hogyan is hagyná abba?

Na jó. Ennyit erről dióhéjban.

 A minap ülök a kórház regisztrációjánál. Előttem az asztal másik oldalán egy 50-es egészségügyi alkalmazott. Lenőtt haj, megereszkedett arc, előnytelenül festett szemöldök. Barátságosan cseveg, de szeme hűvösen fürkészve lesi arcomon viselkedésének hatását. Enyhe leereszkedést érzek hangjában, kimért, színpadias mozdulataiban, merev tartásában. Az Angry Birds-ről van szó és a Star Wars-ról.

- Az unokahúgom, pedig kislány, odavan az Angry Birds-ekért. Megvan neki az egész sorozat…Tudja…a Tesco-ban pontokat lehet rá gyűjteni. .– Néz rám magyarázólag. Nevetés feszegeti a szám szélét. Visszanyomom. - …és a szomszédom öt éves kisfia is megőrül értük. Képzelje, nem csak ezekért a vackokért, hanem a filmért is. Tudja, a Star Wars-ért. Hát milyen anyja van neki? Milyen nevelést kap ez a gyerek? Szégyen gyalázat! Még csak öt éves…Hát nem elképesztő? – Deee, de…

Közben elvégezte a papírmunka ráeső részét, s leereszkedő jóindulattal, kérés nélkül igazít el, merre menjek. Merre rövidebb. Elköszönök, s engedelmesen követem a felvázolt útvonalat. A szemem sarkából látom, hogy utánam néz, jó felé megyek-e. Intek neki, s közben az jut eszembe: Mi lett volna, ha valaki éppen akkor keres telefonon, s felcsendülne a táskámban R2D2 gépi csicsergése. S én előhalászom a telefonomat, ami fehér, mint R2, és beleszólok. – Szia Chewi! Kicsit később jó? …negyvenhat évesen.

Az ERŐ legyen mindenkivel!

A munkahelyemen a könyvelőprogramban, ha rögzítés után módosítani kell, akkor megkérdezi a felület, hogy mi az oka a módosításnak. Elmúlt alkalommal dühömben beírtam: Mert elcsesztem!@˘!-x*C...

Létrehozok egy nyilvános e-mailt: elcsesztem@#.hu kifejezetten abból a célból, hogy bárki, aki valamit eltolt az életében, legyen az kicsi vagy nagy hiba, megírhassa…Elegem van a tökéletes emberekből! Hibáztam, igen. Elcsesztem! Gyurcsány után szabadon! Illetve…nem. Gyurcsány nem cseszte el. Ő elk…

Mert én EMBER vagyok! És: SZOKTAM TÉVEDNI! Hibázni! Rosszul dönteni! És elkeseredni, sírni, és közömbös lenni…

És ítélkezem, és kárörvendezek, majd szégyellem magam, majd meg is haragszom, és mindezt néha alap nélkül! Beszélek, amikor hallgatni kellene, hallgatok, amikor beszélni lenne fontos. Tilosban járok, majd reszketek, hogy kiderül. Színészkedem, és lusta vagyok, sokszor infantilis, és ostoba... Hazudok, magamnak is, sumákolok, duzzogok…és…és…éljenek a háromévesek! Ők tudnak valamit! Igazuk van, csak így tovább! Vessük bele magunkat a dackorszakba!

Azt várjátok tőlem, hogy HIBÁTLAN legyek? De hát nem vagyok házi feladat!

Hogy mindig mindenkire mosolyogjak? Bármit is mond? Csak legyek kedves? De hát narkós sem vagyok! Nem akarta felírni az orvosom! Legalább egy kis amfetamint! Lécci!

Higgyek el mindent és csukjam be a szemem?

Tegyek úgy, mintha tökéletes lennék? Találjam ki, mikor, kinek, mit kell és nem kell mondani? Ne legyek őszinte, de hazudjam, hogy az vagyok? Mert ha kiderül, hogy hibáztam, örökre megbélyegeznek? Kerékbe törnek, onnan is kivesznek…? És akkor is, ha nem hibáztam, csak egyszerűen nem tetszettem…Ha más vagyok, mint a többiek. Mást gondolok, mást érzek, más a véleményem... Igen, más a véleményem! Így igaz. Ráadásul, még másképp is nézek ki… 

Nézzem objektíven a dolgokat?

Azt mondta a fodrászom, hogy sajnos nem tud objektív lenni…s felsóhajtottam: Hála Annak A Jó Istennek!! Mert én sem. Reális inkább, mint objektív.

Elcseszted?- El. - Megbántad? – Meg. – Na akkor tedd jóvá, és legközelebb csináld másképp!

Egy beszélgetésben egy ismerősöm meglepetését fejezte ki, mert egy kolléganője, akit „felülről” nyomtak be, nagyon rátermettnek bizonyult. Kellemes csalódás volt. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen ügyes lesz. Mondtam neki, hogy attól, hogy valaki „csókos”, még lehet tehetséges. A „nem nagyobb, mint kettő” nem jelenti azt, hogy kisebb. De hát az a tapasztalat, hogy azért kell valakit benyomni, mert sehol sem felelt meg…Na igen…régen így volt. Ma azonban már azok is munkanélküliek, akik tudnának és akarnának is dolgozni…

                       Hitelesség, őszinteség…nem olyan egyszerű dolgok ezek. Ha te, kedves olvasó, minden pillanatban biztosan tudod, hogy mit érzel és miért, akkor mérhetetlenül szerencsés vagy. És valószínűleg boldog is. Ha nem vagy boldog, mégis azt mondod, hogy ismered az érzéseidet, akkor gyanakodj, mert valami nem kóser. Ha úgy érzed, hiányzik az életedből valami…ha indokolatlanul feszült vagy…nem tudsz aludni…nincs kedved semmihez…csak nézed a tv-t, de nem követed igazán a filmet…csak úgy nézel ki a fejedből. Ha olyan dolgok bosszantanak, ami egyébként nem érint téged hátrányosan…minden apróságért kiakadsz…

            Már írtam a pozitív gondolkodásról. Talán tényleg tudunk teremteni a gondolkodásunkkal. A pozitívval pozitív dolgot, a negatívval negatívat. Illetve ez nem igaz. Mert igazából nem a gondolatainkkal teremtünk, hanem az érzéseinkkel. Az a gondolat lesz a teremtő, ami erősebb érzelemből fakad. Ám az nem megoldás, hogy úgy teszünk, mintha jól éreznénk magunkat. Sokan azt állítják, csak úgy kell tenni, és olyanná válunk. Ám ez csak azt jelenti, hogy előbb utóbb mi magunk is elhisszük, hogy minden happy. A mélyben ott marad a valóság, s erősebb lesz, mint valaha. Mert a valós érzéseid és igényeid olyanok, mint a gyerekek: ha nem veszed őket figyelembe, annál erőszakosabban, esetleg ravaszabbul provokálnak. Nem úgy lehet ártalmatlanná tenni őket, hogy letagadjuk a létüket, hanem hogy kifejezzük, és elfogadjuk őket. A kifejezés nem azt jelenti, hogy törünk-zúzunk, hanem, hogy kimondjuk. S a szónak varázsereje van. Nem véletlenül született a káromkodás műfaja. Feszültségcsökkentő.

Az ember tragédiájában sem ismerte el az Úr Lucifer hatalmát. Kihagyta őt a „Buliból”… meg is szívtuk rendesen…

Volt egy ismerősöm, aki mindent megtett, hogy pozitív gondolatai és érzései legyenek. Legalábbis azt állította. Nem értette, hogy miért inkább negatív dolgok érik őt, mint pozitívak. Úgy tűnik, mintha inkább az ellenkezője valósulna meg! Mintha egyre intenzívebben a rosszat vonzanám be!  Szegényre tényleg eléggé rájárt a rúd. Aztán meg is történt vele a legrosszabb.Nem is részletezem.

Valami hasonlót én is tapasztaltam, amikor ezzel próbálkoztam. Minél intenzívebben igyekeztem, annál több rossz történt velem. Akkor még nem tudtam annyit a lélektanból, mint most, csak sejtettem, hogy valami megbújik a háttérben, és megsejtettem, hogy az önbecsapásról lehet szó. Így abbahagytam a „pozitív gondolkodást”, és inkább nyomozói tevékenységbe kezdtem ezen a téren. Még nincs meg a gyilkos.

Hallgattam egy előadást Káin és a Jóisten beszélgetéséről az után a bizonyos gyilkosság után. Káin azt mondta Istennek, aki haragra gerjedt ellene, hogy: Te teremtettél ilyenné. Milyen alapon kéred ezt éppen tőlem számon? Miért teremtettél gyilkosnak?...Ezt az Úr nem szívesen, de végül belátta.

Tovább is van, ami érdekes volt nekem, de ezen az okfejtésen elgondolkodtam. Mert ahogy írtam is róla régebben, én azt látom, hogy a biblia inkább az emberről szól,…a (Szent?) Lélek-tanáról,… mint Istenről. Ez az érvelés pedig megint csak ezt támasztja alá. Nem szól-e ez másról, mint arról a nagy kérdésről, hogy életünk alakulásáért meddig felelősek a szüleink, és honnantól kezdve mi.?

Mert a szüleink teremtettek, az ő génjeik és nevelésük minősége együttesen formált minket ilyenné, s mert ilyenek lettünk, azért viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk, s ennek a következménye az életünk folyása. Vagyis az életünk olyan, amilyenné a szüleink tették…rajtunk keresztül.

Más szóval a hatástanulmány. Az ő viselkedésük, hozzáállásuk és szeretetük az irányunkban milyen hatással volt a személyiségfejlődésünkre? S ha a gyermek rájön, hogy hol a hiba, meg tudja-e változtatni önmagát? Hogy a fiatalok is megértsék: Át lehet-e programozni egy operációs rendszert egy másikká? Mondjuk egy Linux-ot Windows-á. Működés közben…természetesen, hiszen közben az élet nem állhat meg: élni, dolgozni, dönteni, cselekedni kell. Nem lehet letörölni, mint egy gép esetében, és egy új rendszert feltenni. Egy embernek az „operációs rendszere” folyamatosan kell, hogy működjön. Ráadásul önmagát kell átformálnia. Lehetséges-e meggyógyulni és csoda-e, hogy oly sokan haragszanak a szüleikre?...és magukra. Melyik jogos?

Ám azt se felejtsük el, hogy a szüleink sem feltétlenül tehetnek erről, hiszen ők is voltak gyerekek…az ő szüleik is…és így tovább. Ki lehet-e törni az ördögi körből?

Nem beszélve az olyan lelki sérülésekről, amikről senki nem tehet. Mondjuk, meghal az anya, és a gyermek árván nő fel. Ez háborúban tömegesen fordul elő, de sajnos békeidőben is megesik.

Ily módon ha nehezen is, de megbékélhetünk az ősökkel, ám a felelősségük alól mégsem menthetjük fel őket…,mint ahogy magunkat sem a gyerekeink felé.

Vagyis Káin és Isten párbeszéde nekem a gyerek és a szülő kapcsolatáról szól. Csak átvittem az értelmet.

A Káin bélyeg mégis azt jelenti, hogy a büntetés joga Istené (a szülőé), és senki másé. Ám Isten mégsem büntet, mert belátja saját felelősségét. És ami fontos, hogy ezt meg is beszélik. Persze Isten az Isten, az ember pedig ember. 

Szoktam beszélgetni a tyúkjainkkal. Olyankor félrehajtják a fejüket, és felsandítanak rám. Alaposan megnéznek maguknak. Okos kis fejükben mérlegelik a választ, mielőtt kimondják. Okosak. Igenis azok!…mindegyiknek pont annyi esze van, amennyire egy tyúknak szüksége lehet, tehát igenis eszesek! Társalgásunk sokszor tyúknyelven folyik. Egyikünk sem érti a másikat. Nincs ezzel semmi baj. Az emberekkel is pont így van…

 A tökéletes ember

 Nem létezik. Naná. Legalábbis ezt állítja mindenki. Azt mondják, mindenki követ el hibákat. Ezt mindenki magáról is állítja. Egészen addig, amíg egy konkrét hibát be kellene ismerni. Mert akkor azt az egyet éppen nem vállalja fel. NEEEM, nem…ezt én nem követtem el! Egy másikat igen, meg még többet is,…most nem emlékszem hirtelen miket is,…de EZT, ezt pont nem! Ne kend már rám! NEMÁÁ! Sőt. Annyira nem én követtem el, hogy…hogy…TE voltál! AHÁ! Azért akartad rám kenni! El akartad kerülni a felelősséget!

Megboldogult első férjem,…igen, megboldogult, mert elváltam tőle…szóval az első folyton ezt csinálta. A legjobb védekezés a támadás. Ez egy játszma volt. Nem beszéltem erről eddig senkinek, holott kellett volna. Ennyi év után pedig elég irreálisnak tűnnek a történtek, pedig tényleg így történtek. Persze az emlékek furcsa állatok. Az idő és a meggyőződések, az értelmezések játékai. Leginkább a meggyőződés játszik velük. Időben áthelyezi az emlékeket, lefaragja róluk, amit nem szeretne látni, más kontextusba helyezi őket, így más értelmezést kapnak, sőt…újakat is képes létrehozni. Teremteni tud…A meggyőződés nagy manipulátor.

            Nagyon nehéz fülön csípni a mesterkedéseit. Általában a lélektani összefüggések, vagy más ember emlékeivel történő egybeesés tudja a valós történést beazonosítani. Ez pont olyan, mint a történelemkutatás. Nem szabad feltétel nélkül hinni az írott történelmi forrásoknak, hiszen emberek írták őket parancsra, vagy saját érdekük és ebből fakadó meggyőződésük szerint. Ha ezeket egy az egyben elhinnénk, a források ilyen értelmezése ellentmondásokhoz vezetne. Ezért ezeket össze kell vetni más írásos és nem írásos forrásokkal, s ebből kell levonni a következtetéseket. Leginkább azt kell átgondolni, hogy „Miért” írták a dokumentumot. Mi volt a mögöttes cél. Előfordulhat az is, hogy a tartalmát igazolják más források és összefüggések, s így hitelesnek bizonyul. És előfordul az is, hogy teljesen hiteltelen, s az egyetlen, amiről árulkodik az az író maga. Személyisége, indíttatásai, meggyőződései.

            Íly módon a meggyőződéseket is fülön lehet csípni. Ha önmagunkat nézzük, kemény feladat, de ha sikerül, nagy lépést tettünk vele önmagunk felderítésére.

            Beszélgettem egy barátnőmmel az önismeretről és a személyiségünk fejlesztéséről. A kettő szerintem ugyanaz. Azt mondta nekem, hogy mindig lehangoltnak tűnök, és nem lenne-e jobb hagyni az egészet, és csak egyszerűen élni a hétköznapokat.

            De hát pont ez a baj. Ezek nem az ÉN hétköznapjaim. Ezek a komplexusaim hétköznapjai, amik olyan döntéseket hoznak, és olyan viselkedésre késztetnek, ami hátrányosan érint abban, hogy élvezni tudjam az életet. Uralkodik rajtam. Erről egyszer már írtam. Pl. nem a megfelelő párt választja ki számomra, és az ilyen kapcsolat csak ideig óráig fog működni. Segítség, férjhez ment a komplexusom! És ÉN mikor fogok férjhez menni?

            Sajnos az öntisztulás nem kellemes dolog. Miért? Mert fel kell ismernem magamban a szemetet, amit a szőnyeg alá söpörtem. Fel kell tennem a kérdést magamban: Miért botlom meg mindig ott, a szőnyegem azon pontján? Naív dolog azt hinnem, hogy mindig valaki más lök fel. Mert hát…mindig pont ott? Ez minimum gyanús kell, hogy legyen. Tehát be kell néznem a szőnyeg alá, s ez azt jelenti, hogy kíméletlenül őszintének kell lennem magamhoz, elviselve a szégyent, a bűntudatot és egyéb kacatokat, amik a felismeréssel járnak, amit érzek, amikor a szőnyeg alatt megpillantom a saját szemetemet. Gondoljunk bele, hogyan szoktunk tartani nagytakarítást! Először nagyobb rumlit csinálunk mint volt, hiszen csak így tudjuk a koszt eltüntetni.

Ami nehéz ebben a folyamatban az az, hogy amikor rátalálok egy helytelen viselkedésemre, akkor mindig úgy érzem, nem vagyok értékes. Nem vagyok jó. Nincs jogom a létezésre. Hogy mások jobbak,… holott ez nem így van. Mások sem jobbak, csak szeretnének annak látszani…úgy mint én. Nekem pont erről a késztetésről kell lemondanom, ha rendet akarok magamban tenni. És akkor emlékeztetnem kell magam, hogy „nincs tökéletes ember”! El kell fogadnom a tényeket anélkül, hogy egész valómat dobnám a kukába a szemét helyett. És itt kezd formálódni belőlem a FELNŐTT….és persze aztán megint visszaesek, majd megint fel, és ez az egész folyamat dinamikusan mozog. Ám amit egyszer helyreraktam, az már nem tud akkora kárt okozni bennem, mint mikor még nem tudtam a létezéséről.

            Azért is nehéz, mert jóval hosszabb ideig tart, mint egy nagytakarítás a lakásban. Naná. Hosszú évekig, akár tíz tizenöt évig, vagy akár élethosszig. Attól függ, mekkora puklák vannak a szőnyeg alatt.

            Ám ha nem lenne benne jó is, senki nem csinálná. Amikor megértek valamit magammal kapcsolatban, legyen az jó, vagy rossz,…és hosszabb-rövidebb időre vállalni tudom valódi érzéseimet, hibáimat, Önmagamat, az nagyon jó érzés. Mintha a víz alól szabadulnék fel. Hirtelen kikerülnék a szabadba. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a saját önbecsülésem nem függ senki más viselkedésétől.

Ami különös, hogy a folyamat ugyanazon fejleménye néha egyszerre lehangoló és felemelő is. Az ellentmondások az érzések dimenziójában megférnek egymással, csak a logika világában zárják ki egymást. Más-más értelmi tartomány…vagy inkább érzelmi tartomány…

            Nos… Ennyit tudok mondani a tyúkjainkról…

Vérvételen voltam. Teljes labort néztek. Bementem a gyönyörűen felújított épületbe. Nem találtam a regisztrációt, noha tudtam, hogy valahol a közelben kell lennie. Felmentem az emeletre, megkérdeztem egy embertől. Menjen le, a lépcső mellett jobbra. – Köszönöm. Ám a lépcső mellett jobbra egy nagy kétszárnyas ajtó van, felette felirat: Gyógyszertár. Tanácstalanul megállok. Jön egy nő, megkérdezem őt is. Ott van benn. - mutat az ajtóra. A gyógyszertárban?! - Az még csak utána jön, előbb a regisztrációs pult van….

Vérvétel. Kérem, szorítsa a karját, ne engedje el. Higgye el, vérezni fog! Egyik kezemmel szorítom a másikat. Kéz használata nélkül próbálom felvenni a táskámat. Furcsa módon nem igazán sikerül. Segítenek. Majd a kezembe nyomnak egy kis poharat. Ott a WC. Megpróbálok bejutni - szintén mellőzve a kezeimet - a helyiségbe,…újfent készségesen segítenek. O.K. Bent vagyok…és ki fogja lehúzni a nadrágomat?!

            Hallottam, ahogy elemezték az egészségügy helyzetét a tv-ben. Nem tudom melyik csatornán, mert a szüleim nézik a tv-t, én csak hallom a másik szobában. Én hallom, ők nézik, szó szerint, mert nagyot hallanak.

„Kevés a nővér, kevés az orvos, túl vannak hajszolva, és ezért nem foglalkoznak kellőképpen a beteggel.” Ez igaz. Mindenki tapasztalta ezt, akinek volt dolga a kórházzal. Van az emberi teljesítőképességnek határa, és ezen a határon túl az empátia nem működik, mert az energia, a figyelemkoncentráció ahhoz kell, hogy a túlhajszolt ember próbáljon nem összeesni. Az egészségügyi dolgozók nem csak a pénz miatt menekülnek külföldre. Az is lényeges kérdés, hogy tudnak-e emberi körülmények között dolgozni, vagy nem. Ha kihajtják belőlük a lelket, hogyne lennének lelketlenek? - Itt most elnézést kérek azoktól az egészségügyi dolgozóktól, akik eredetileg is lelketlenek és/vagy hozzá nem értők voltak…