Gondolatfutam

Szoktam beszélgetni a tyúkjainkkal. Olyankor félrehajtják a fejüket, és felsandítanak rám. Alaposan megnéznek maguknak. Okos kis fejükben mérlegelik a választ, mielőtt kimondják. Okosak. Igenis azok!…mindegyiknek pont annyi esze van, amennyire egy tyúknak szüksége lehet, tehát igenis eszesek! Társalgásunk sokszor tyúknyelven folyik. Egyikünk sem érti a másikat. Nincs ezzel semmi baj. Az emberekkel is pont így van…

 A tökéletes ember

 Nem létezik. Naná. Legalábbis ezt állítja mindenki. Azt mondják, mindenki követ el hibákat. Ezt mindenki magáról is állítja. Egészen addig, amíg egy konkrét hibát be kellene ismerni. Mert akkor azt az egyet éppen nem vállalja fel. NEEEM, nem…ezt én nem követtem el! Egy másikat igen, meg még többet is,…most nem emlékszem hirtelen miket is,…de EZT, ezt pont nem! Ne kend már rám! NEMÁÁ! Sőt. Annyira nem én követtem el, hogy…hogy…TE voltál! AHÁ! Azért akartad rám kenni! El akartad kerülni a felelősséget!

Megboldogult első férjem,…igen, megboldogult, mert elváltam tőle…szóval az első folyton ezt csinálta. A legjobb védekezés a támadás. Ez egy játszma volt. Nem beszéltem erről eddig senkinek, holott kellett volna. Ennyi év után pedig elég irreálisnak tűnnek a történtek, pedig tényleg így történtek. Persze az emlékek furcsa állatok. Az idő és a meggyőződések, az értelmezések játékai. Leginkább a meggyőződés játszik velük. Időben áthelyezi az emlékeket, lefaragja róluk, amit nem szeretne látni, más kontextusba helyezi őket, így más értelmezést kapnak, sőt…újakat is képes létrehozni. Teremteni tud…A meggyőződés nagy manipulátor.

            Nagyon nehéz fülön csípni a mesterkedéseit. Általában a lélektani összefüggések, vagy más ember emlékeivel történő egybeesés tudja a valós történést beazonosítani. Ez pont olyan, mint a történelemkutatás. Nem szabad feltétel nélkül hinni az írott történelmi forrásoknak, hiszen emberek írták őket parancsra, vagy saját érdekük és ebből fakadó meggyőződésük szerint. Ha ezeket egy az egyben elhinnénk, a források ilyen értelmezése ellentmondásokhoz vezetne. Ezért ezeket össze kell vetni más írásos és nem írásos forrásokkal, s ebből kell levonni a következtetéseket. Leginkább azt kell átgondolni, hogy „Miért” írták a dokumentumot. Mi volt a mögöttes cél. Előfordulhat az is, hogy a tartalmát igazolják más források és összefüggések, s így hitelesnek bizonyul. És előfordul az is, hogy teljesen hiteltelen, s az egyetlen, amiről árulkodik az az író maga. Személyisége, indíttatásai, meggyőződései.

            Íly módon a meggyőződéseket is fülön lehet csípni. Ha önmagunkat nézzük, kemény feladat, de ha sikerül, nagy lépést tettünk vele önmagunk felderítésére.

            Beszélgettem egy barátnőmmel az önismeretről és a személyiségünk fejlesztéséről. A kettő szerintem ugyanaz. Azt mondta nekem, hogy mindig lehangoltnak tűnök, és nem lenne-e jobb hagyni az egészet, és csak egyszerűen élni a hétköznapokat.

            De hát pont ez a baj. Ezek nem az ÉN hétköznapjaim. Ezek a komplexusaim hétköznapjai, amik olyan döntéseket hoznak, és olyan viselkedésre késztetnek, ami hátrányosan érint abban, hogy élvezni tudjam az életet. Uralkodik rajtam. Erről egyszer már írtam. Pl. nem a megfelelő párt választja ki számomra, és az ilyen kapcsolat csak ideig óráig fog működni. Segítség, férjhez ment a komplexusom! És ÉN mikor fogok férjhez menni?

            Sajnos az öntisztulás nem kellemes dolog. Miért? Mert fel kell ismernem magamban a szemetet, amit a szőnyeg alá söpörtem. Fel kell tennem a kérdést magamban: Miért botlom meg mindig ott, a szőnyegem azon pontján? Naív dolog azt hinnem, hogy mindig valaki más lök fel. Mert hát…mindig pont ott? Ez minimum gyanús kell, hogy legyen. Tehát be kell néznem a szőnyeg alá, s ez azt jelenti, hogy kíméletlenül őszintének kell lennem magamhoz, elviselve a szégyent, a bűntudatot és egyéb kacatokat, amik a felismeréssel járnak, amit érzek, amikor a szőnyeg alatt megpillantom a saját szemetemet. Gondoljunk bele, hogyan szoktunk tartani nagytakarítást! Először nagyobb rumlit csinálunk mint volt, hiszen csak így tudjuk a koszt eltüntetni.

Ami nehéz ebben a folyamatban az az, hogy amikor rátalálok egy helytelen viselkedésemre, akkor mindig úgy érzem, nem vagyok értékes. Nem vagyok jó. Nincs jogom a létezésre. Hogy mások jobbak,… holott ez nem így van. Mások sem jobbak, csak szeretnének annak látszani…úgy mint én. Nekem pont erről a késztetésről kell lemondanom, ha rendet akarok magamban tenni. És akkor emlékeztetnem kell magam, hogy „nincs tökéletes ember”! El kell fogadnom a tényeket anélkül, hogy egész valómat dobnám a kukába a szemét helyett. És itt kezd formálódni belőlem a FELNŐTT….és persze aztán megint visszaesek, majd megint fel, és ez az egész folyamat dinamikusan mozog. Ám amit egyszer helyreraktam, az már nem tud akkora kárt okozni bennem, mint mikor még nem tudtam a létezéséről.

            Azért is nehéz, mert jóval hosszabb ideig tart, mint egy nagytakarítás a lakásban. Naná. Hosszú évekig, akár tíz tizenöt évig, vagy akár élethosszig. Attól függ, mekkora puklák vannak a szőnyeg alatt.

            Ám ha nem lenne benne jó is, senki nem csinálná. Amikor megértek valamit magammal kapcsolatban, legyen az jó, vagy rossz,…és hosszabb-rövidebb időre vállalni tudom valódi érzéseimet, hibáimat, Önmagamat, az nagyon jó érzés. Mintha a víz alól szabadulnék fel. Hirtelen kikerülnék a szabadba. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a saját önbecsülésem nem függ senki más viselkedésétől.

Ami különös, hogy a folyamat ugyanazon fejleménye néha egyszerre lehangoló és felemelő is. Az ellentmondások az érzések dimenziójában megférnek egymással, csak a logika világában zárják ki egymást. Más-más értelmi tartomány…vagy inkább érzelmi tartomány…

            Nos… Ennyit tudok mondani a tyúkjainkról…