Mélyebbre...

Gyónni voltam. Igazán úgy éreztem, hogy nincs mit. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nem tudom, van-e Isten, illetve ha van is, nem hiszem, hogy csip-csup ügyek érdekelnék…Ami miatt elmentem, annak oka az az írásom, ami a múltkori gyónásomról szólt. Barátnőmet nyugtalanította a dolog, és megígértette velem, hogy megbeszélem ezt az atyával. Ám én úgy érzem, ezen már túl vagyok, nincs mit beszélni tovább rajta. De azért elmentem.

            A beszélgetés egészen más irányba ment, de a jó irányba. Ugyanis egy jól időzített és váratlanul feltett kérdésre - meglepetésemre -, tömören és a lényeget megfogalmazva válaszoltam. El is futotta a szememet a könny, és egészen megrendültem rajta.

- Miért nem tanít?

- Mert elvesztettem önmagam…és hogyan állhatnék így a gyerekek elé?

És ez a felismerés…fájt. Ám utána elgondolkodtam azon, mennyire van ez így? Vajon abban az élethelyzetben tényleg arról volt szó, hogy elvesztettem önmagam? Vagy inkább arról, hogy összetört egy igaznak hitt illúzió? A valóság feszegette az ajtót, s egy hirtelen keletkezett résbe kapaszkodva át is törte, magával sodorva a falakat is…

            Ám az biztos, hogy így nem lehet tanítani felelősséggel. Mert ha nem látom magam, a másikat sem fogom látni. Nem fogom látni a gyereket. Sokszor lennék igazságtalan akaratlanul is.

            Mert figyelmem és így az energiám is befelé fordul. Kifelé kevés jutna. Észre sem venném, ha valamit elrontanék. És most nem a tanítás módszeréről beszélek. Nem a tantárgypedagógiáról. Hanem a gyerekekkel való kapcsolatról, kontaktusról. Mert a tanításban ez a lényeg.

- Némi kitérő. Muszáj megemlítenem, mert nem értem, miért nem értik. Mi a kulcs az oktatásban? Amin az egész siker múlik.: Szeret a gyerek tanulni, vagy nem? Akar, vagy nem? Itt el is dől a kérdés.

A pedagógus pedig az egyik, akinek súlyos felelőssége van ebben. Az egyik kulcsfigura. Van persze más is ezen kívül, de ez egy „támfal az építményben”. Ha ez nincs, vagy inkább rombol, mintsem tartana, akkor nagyon nehéz, ha egyenesen nem lehetetlen fejlődni…És nem a tanítás módja áll az első helyen (bár ez is fontos), hanem a gyerekhez való hozzáállása. A kapcsolat.

De erről most nem akarok többet írni.

Visszatérve a gyónáshoz. A másik érdekes pont a beszélgetésünkben az volt, amikor az atya azt mondta. - Milyen érdekes, ahogy munkálkodik a Szentlélek benned. Pedig hagyhatnád az egészet. Mégis foglalkoztat.

            Ez igaz, és ezen már én is gondolkoztam. Miért olyan fontos nekem Isten keresése? Van-e vagy nincs? Úgyis megtudom egyszer, amikor meghalok. És annyi bajom van e nélkül is… Miért tér vissza mégis az eszem kereke erre a témára?

            Maga az atya elbeszélése világított rá a válaszra, bár erre csak ma jöttem rá. Mindig úgy éreztem, van valami összefüggés önmagam keresése és Isten keresése között. Ki Isten, és ki vagyok én?

            Megkérdeztem az atyát, számára mikor lett valóságos Isten. Mi volt az a pont, amikor felismerte Őt. – Megéreztem abban a pillanatban, hogy elfogad engem olyannak, aki vagyok. Hibáimmal együtt szeret, feltétel nélkül. Akkor vált tapasztalat a hitemből.

Hát ez a kapcsolat!

Egy ember akkor tud önmagává, kiegyensúlyozottá válni, ha gyermekkorában szülei feltétel nélkül elfogadják olyannak amilyen. És feltétel nélkül szeretik.

Ez nem a kényeztetést jelenti. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindig egyetértenek a másikkal, és mint gyereknek, nem állítanak fel korlátokat. Hogy nem haragszanak rá és nem idegesek néha…hogy mindent megengednének neki. Korántsem azt jelenti. A gyerekük személyét akkor is el lehet fogadni, és lehet szeretni, ha éppen megdorgálják valamiért, vagy eltiltják valamitől. Mert a korlátok sosem a gyerek személyére kell, hogy irányuljanak, hanem a tetteire. Azokra a tettekre, melyek károsak, veszélyesek rá nézve.

Ha az elfogadást nem kapja meg a gyerek, akkor sérül. Nem lesz kiegyensúlyozott, nem találja meg magát és helyét a világban…

Viszont…ha van valaki, aki legalább annyira fontos, mint a szüleink…(ha nem fontosabb), és bebizonyosodik számunkra, hogy ő elfogad minket feltétel nélkül…akkor meggyógyulunk. Abban a pillanatban. Márpedig Isten, tekinthető szülőnek és fontosabb személynek is, hiszen magáról a Teremtőről beszélünk. Aki minket is teremtett. Sőt a szüleinket is. Tehát kompetensebb személy szüleinknél. Ha ő felülbírálja a hozzáállásukat, akkor annak súlya van…

Ilyen szempontból mikor gyógyít Isten? Ha meg vagyunk győződve a létezéséről. Ha biztosak vagyunk benne, hogy Ő van és szeret, akkor találjuk meg magunkat, és nyerünk létjogosultságot az életünkre. Mert ez az, amit nem kaptunk meg. Nem kaptunk áldást az életünkre azoktól, akik nemzettek. Isten az, aki ezt az áldást megadhatja.

Ezért keresem Őt. Hogy felülírja szüleim üzenetét. Ez a kapcsolat önmagam megtalálása és Isten megtalálása közt. Elég önzőnek hat. Lehet, hogy az is…

Azt írtam, hogy akkor gyógyít, ha létezik, és akkor létezik, ha elhiszem, hogy létezik. Ám attól, hogy elhiszem, még lehet igaz is. Nem feltétlenül illúzió…