Mi Atyánk...

Szerintem, az emberiség akkor fog felnőni… akkor jön le a fáról (hogy a „nem hívők”-et se hagyjam ki…), ha Isten nélkül is képes megbocsátani és tisztelni… saját magát és másokat, beleértve a természetet is. Magát az életet. Ha „egyedül” is képes felelősséget vállalni önmagáért és másokért.

De ez még Istennel sem megy.

            A Jezus Krisztus szupersztár-ban van egy zseniális jelenet. Amikor a tömeg arról énekel Jézusnak, hogy mennyire hisz Benne és Istenben, hogy az Ő oldalán áll és vele van….hogy bármit megtesz érte, amit csak mond, vagy kér…hogy imádja és szereti. Majd egy ember kiválik a tömegből, és kéri Jézust, hogy használja ki a tömeg „őrületét”- gondolkodás nélküli szeretetét -, és az ily módon nyitott szívekbe öntsön legalább egy cseppnyi gyűlöletet Róma ellen. Mert ezek az emberek gondolkodás nélkül követni fogják. És így – mondá az Ember- még nagyobb lesz a hatalma… tiéd (Jézusé) lesz a hatalom és a dicsőség …mindörökké…és a szám végén ez az ember mondja ki erős szenvedéllyel, hogy Ámen.

Lehet, hogy az Ember a hatalmat és a dicsőséget pontosan ellentétesen értelmezi Jézussal? És ezt erősíti meg az Ámennel a végén. Mint a Mi Atyánkban…ugyanaz a vége: Mert tied az ország, a Hatalom és a Dicsőség, Ámen! Az Ámen után pedig nincs változtatás. Az egy lezárás. Nem is pont, hanem A felkiáltójel a mondat, a gondolat és mindennek a végén.

(A kommunikáció legnagyobb csapdájának tartom, hogy a fogalmazás ugyanaz, ám az értelmezést az egyén hozzáállása és elvárásai adják hozzá. Na meg a neveltetése, gondolkodásmódja és tudása. Ezért nem érti ugyanarról a dologról ugyanazt soha két ember. Vagyis, nem értünk egyet.)

Mondhatnám, hogy a jelenetben szereplő tömeg értelmezését vitte tovább az egyház a hadjáratokkal és a sok szörnyűséggel, amit a történelem során véghezvitt. Nem mondhatjuk, hogy nem birtokolták a hatalmat az egyház vezetői. Na persze melyik hatalmat? Ugye…

Ezt a jelenetet azért is tartom még zseniálisnak, mert jól mutatja, hogy a tömeg gondolkodás nélkül imádja Jézust. De hogyan lehet szeretni valakit, akit nem ismerünk igazán, akit nem értünk? Én csak tudom, voltam már „szerelmes”…Ez csak egy vakhit, aminek a gyökere nem mély, könnyen meginog. Mint ahogy később meg is ingott. A meg nem értés félreértésbe, félelembe és gyűlöletbe csapott át.

            Jézus a végén a tömegnek mondja is, hogy nem értik miről van szó, és bár tudnák, amit ő tud. És nincs senki, aki tudná, ő miről beszél.

             Végtelenül tisztelem Jézust. Azt nem tudom, hogy Isten fia volt-e… szerintem nem. Csak egy kivételes, tiszta és őszinte ember. Az, hogy ennek ellenére feszítették meg, nem illik az emberi természetbe. Mert pontosan ezért feszítették meg. És nem ennek ellenére. Mert a tiszta és őszinte ember sokak hite ellenére nem szelíd. Sőt. Nagyon is erős. Határozott és nem téríthető el. Megvédi belső értékeit. Nem úgy védi meg, hogy lerombolja a másikét, hanem a cselekedeteiben hű marad magához. Kiáll magáért. Vagyis, egy képmutató társadalomban, ahol a tudás és az őszinteség egyre kevésbé számít, előbb-utóbb megfeszítik.

Tehát én, mint nem hívő, úgy értelmezem ezt a történetet, hogy Jézust nem értünk feszítették meg, hanem miattunk. Nem a bűneinkért, hanem a bűneink miatt halt meg. A tömeg gyűlölete a történet végén illeszkedik a lélektani folyamatok dinamikájába. Ettől tűnik sorsszerűnek. Az őszinteséget nehéz érteni. Attól félek, a helyzet azóta sem változott. Ma ugyanúgy megfeszítenék.

            Akárhányszor merülök bele a történetébe, mindig megsiratom. Persze nem csak őt, hanem magunkat is. Milyen jó lenne, ha már értenénk… akkor nem itt tartanánk! Mielőtt eljutnánk odáig, hogy mi is tudnánk, amit ő, addigra kiírtjuk saját magunkat és persze más élőlényeket a Földről. Már ezer évvel ezelőtt is késő lett volna.

            Hogy mit is kellene megérteni? Hát saját magunkat. Jézus értette magát, és így másokat is. Tudta, hogy kicsoda. Nem arra gondolok, hogy Isten fia, hanem mint ember tudta, hogy ki ő. És mert tudta, képes volt az elfogadásra és a szeretetre is. Ebből következően elfogadta sorsát is. Mert értette. Ez a Bölcsek Köve. Szerintem a Biblia nem Istenről szól, hanem rólunk. Az emberi lélekről.  Arról, hogyan tudunk egymás mellett élni, és közös erővel megoldani a problémákat.

            Például. Nézzük újra a Mi Atyánk-ot. Ha már itt tartok… Az a bizonyos két sor, ami annyira zavart eddig.

„Bocsásd meg vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”

Sokáig azt gondoltam, én többé nem mondom el ezt az imát, mert ez azt jelenti, hogy arra kérem Istent, ne bocsásson meg nekem. Lehet, hogy eszébe sem jutott volna haragudni, ám én most kifejezetten erre kérem. Mert ugye…csak annyira…, amennyire én másoknak…és sajnos én nem…hiába akarom…az eszemmel…de az érzéseimmel nem sikerül.

Az ima két sora után csodálkoznék, ha az Úr az emberiség történelme során bárkinek is megbocsátott volna.

Ezért azt gondoltam, ez az ima csak a tisztáknak való. Annak a pár embernek a több milliárdból.

E két sor ráadásul a 22-es csapdája. Mert ha megbocsátok magamnak, akkor tudok másnak is. Ám csak akkor kapok én bocsánatot, ha előbb másnak megbocsátok. Ennek pedig semmi értelme, ez az egyenlet megoldhatatlan.

Ám akkor értelmes lenne, ha Isten maga az imádkozó ember lenne. Ami nyilvánvalóan nem így van. Ekkor viszont ez nem egy kérés lenne, hanem egy megállapítás. Úgy bocsátok meg magamnak, ahogy másoknak, vagy fordítva. Ez igen, ez értelmes. Vagyis, ha kiveszem a körből Istent, és az Én-t teszem a helyére, akkor így hangzik: Bocsáss meg magadnak, ahogy másnak is, azaz úgy bocsátasz meg másnak, ahogy magadnak…és nem pont ezt mondja a tudomány is? De. Pont ezt. Csak kétezer évvel később. Akkor szeretek másokat, ha magamat is szeretem. Akkor fogadom el a másikat, ha magamat is el tudom fogadni…akkor értem a másik embert, ha azt is tudom, én ki vagyok…(Ám ennek van egy előzménye és egyben feltétele…még csecsemő korunkban…amikor is önmagunk becsülésére a szüleink megtanítanak minket.)

A hit Isten nélkül gyógyít. Nincs szükség az Ő közreműködésére, hogy meggyógyuljunk.  Vagyis nem Ő gyógyít meg engem, hanem én…én magam gyógyítom meg magam. Azzal a gondolattal, erős meggyőződéssel, hogy Ő van.

Mindez még mindig nem zárta le bennem a nagy kérdést. Még nem kaptam választ…a fentiekben nem látom Isten bizonyítékait, hacsak nem azt, hogy egy ilyen tiszta ember, mint Jézus… szinte nem is „emberi”. De... miért ne lehetne mégis az?