Bert Hellinger terápia, azaz családállítás

Jó tíz évvel ezelőtt voltam egy ismerős természetgyógyász meghívására családállításon Budapesten. Maga Bert Hellinger vezette, egy német férfi, aki nem tudott magyarul. Vagy legalábbis nem sokat. Az ismerős doki volt a tolmács és a szervező. Olyan 10-15-en lehettünk, nem emlékszem pontosan. Leültünk a teremben egy kört alkotva. Én nagyon messze álltam akkor még attól, hogy komolyan vegyem a tudatalatti főleg a kollektív tudatalatti hatalmát, vagy egyáltalán létezőnek tartsam. Keményen, két lábbal álltam a talajon, az anyagi világban, emelt fővel, mesének tartva a láthatatlan erőket, folyamatokat. Igaz, hogy addigra voltak már megmagyarázhatatlan tapasztalataim, amit nem tudtam hová tenni. Más a helyemben már hívő lett volna, én azonban ezeket egyszerűen elraktároztam az agyamban a „még nem tudom mi ez” dobozba. Igazából még most is ott vannak, bár néha felhasználom őket elméletekhez, melyekhez vagy passzolnak vagy nem.

Úgy mentem el a meghívásra, hogy fogalmam sem volt, mire megyek. Aki, úgy mint én akkor nem tudja, mi az a családállítás, annak elmesélem. Pontosabban el tudom mondani, mit csináltunk, de hogy mitől működött?, …az belekerült a dobozba. Legfeljebb körülírhatom a saját értelmezésem szerint.

 Milyen volt a családállítás? Hasonlított a dramatizáláshoz, de itt a tudatalatti kapott szerepet. A résztvevőknek ki kellett választaniuk a jelenlévők közül szereplőket, akik eljátszották a családját. Nem csak a szülőket, hanem bárkit, aki fontos szerepet kapott az életében valaha. Ez lehetett akár egy idegen is, aki mondjuk elütötte a nagybácsit, a réges-rég múltban, vagy a nagybácsi dédapját… akár…

Az eljátszás azt jelenti, hogy az illetőnek a kör közepén ki kell alakítania egy élőképet, egymástól tetszőleges távolságba állítani a szereplőket, valamilyen pózba, mintha egy filmszalag egy kockáját merevítené ki éppen. Nem kell történetet szőni köréje, csak egyszerűen beállítani őket a kör közepére. Az a jó, ha nem gondolkodik azon, kit miért állít oda, és miért olyan testhelyzetbe. A tudatalattinak kell dolgoznia. Ami egyébként mindig dolgozik… Mint, amikor a gyerek lerajzolja a családját. Ritkán ábrázol jelenetet, inkább csak a kapcsolatok láthatók rajta, aminek az elemzésével azonban sok mindent megtudhatunk róla. Ez létező tudományos elemzés, mind a pedagógus, mind a pszichológus  dolgozik vele.

Szóval a családállító elkészíti a családrajzát élő szereplőkkel. Ám itt nincs vége. Miután mindenki a „helyére” került, a résztvevőknek el kell mozdulnia valamerre, valahogyan. Ebben a mozgásban már senki nem irányítja őket, egyszerűen csak a saját ösztöneik szerint lépnek. Majd a kialakult képet elemezik, minden éppen szereplő elmondja, ki iránt mit érez.

Mindez akkor is pontosan így történt. Néha Berlinger beavatkozott oly módon, hogy behívott még egy két „családtagot”, és beállította a képbe őket is, de néha a főszereplőt magát helyettesíttette valaki mással. Egyébként zseniálisan csinálta. Mondhatni: mintha súgtak volna neki „felülről”. Az elemzésből pedig kiderültek rejtett indíttatások, hozzáállások, régmúlt történések, események, melyekből kibontakozik a jelen valósága.

Egy jól sikerült családfelállítás kulcsa, hogy mozgás közben a szereplők csak az érzéseikre hagyatkozzanak, felejtsék el a tudatos gondolkodást, és sikerüljön minden lényeges szereplőt megjeleníteni. Mindegy, hogy talán sosem ismerték egymást.

Értelmezésem szerint azért, mert a tudatalattik valamilyen módon olyannyira össze vannak kötve, hogy egy idegen ember képes átélni azt az érzést, amit pl. az én nagyanyám érzett a nagyapámmal vagy velem, vagy bárki mással kapcsolatban, függetlenül attól, hogy még csak nem is ismerte soha. Mert ezeket az érzéseket, rezgéseket vagy attitűdöket hordozom magamban, a sejtjeimben, a családtörténet átadta az energiáját nekem, mint az utódjának, s mindez valamilyen szinten megnyilvánul a viselkedésemben, a saját érzéseimben. Mintha egy adótorony lennék, úgy tárul fel a családtörténetem anélkül, hogy bárkinek is meséltem volna bármit az életünkről.

Na ez nekem meredek volt akkor. Ezt Hellinger azonnal kiszúrta. Kilógtam a sorból. Nem sok magyar szót ismert, de azt, hogy kekec, azt igen.

Kiállított a kör közepére, és súgott valamit két résztvevőnek, majd az egyik a hátam mögé állt, úgy egy méterre. Ezután megkérdezte, mit érzek. Nyugalmat. Jó érzés, hogy ez a valaki itt áll mögöttem. Ezután az illető a helyére ment, és a másik állt mögém. Most mit érzel? Ideges vagyok. Nem bízom benne, nem jó érzés, hogy ott van. Miután a második ember is visszaült a helyére, megmondták, hogy kit játszottak el. Az első anyámat jelenítette meg, a második apámat. És pontosan ugyanazt éreztem, mint éreztem volna akkor, ha ők maguk álltak volna mögöttem. Pedig egyik szereplő sem mondott egy árva szót sem!

Én pedig kész voltam. Teljesen elképedtem. Olyannyira valóságos volt az érzés, hogy nem lehetett azt mondani, hogy ilyen nincs. Pedig ez volt az a kifejezés, ami a nyelvemen volt az első döbbenet pillanatában. Ez az egész felismerés nemcsak döbbenetes volt, hanem ijesztő is, ezért a dobozom legeslegmélyére került, s a csoportterápia után sokáig nem is gondoltam rá.