Isten, hit, fenntartható ember

Jó tett helyébe jót várj! - Nyugodtan várjad! Hogy megkapod-e? Hát az már korántsem biztos, és ha igen, nem biztos, hogy a jót…

A bűn nem marad büntetés nélkül. - Ez a mondás abszolút igaz. Csak a bűnelkövető nem azonos a bűnhődővel. Ha még abba is belegondolok, hányan szívnak miatta…

A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. - De ki akarja egyáltalán utolérni? Mert ha őt leleplezem, akkor ő is engem, tehát…

Aki másnak vermet ás, maga esik bele. - Na ez az, amire egyetlen példát sem találtam a való életből. Mondhatnánk inkább így: Aki másnak vermet ás, azt jól megfizetik…

 &&&

            Tegnap nagyon nehezen aludtam el és azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Ezért aztán reggelre fogalmam sem volt, mi is van. Mert nem mindegy. Ha ugyanis keveset aludtam, akkor lehetek álmos. Ha nem, akkor nem. Most akkor mihez viszonyuljak?

            Valamiért azt gondoltam, a fenti bevezető illik a címhez.

            Sokáig ateistának gondoltam magam. Az evolúció híve voltam és vagyok, s azt hittem, hogy ez kizárja Isten létezését. Ma már nem gondolom ezt. Mégsem mondhatom, hogy hívő vagyok. És azt sem, hogy nem vagyok… Mit is értek ez alatt? Az, hogy keresem Istent, az igaz, de nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy beszélgetek vele – helyesbítek: beszélek hozzá, imádkozom hozzá, és néha jól megmondom Neki a magamét, miközben bizonytalan vagyok a létezésében. Haragszom valakire, aki nincs. Sőt, ha jól magamba nézek, azt mondhatom, hogy néha azért haragszom rá, mert nem létezik. - Mégis hogy teheti ezt? Mi az, hogy csak úgy egyszerűen fogja magát, és nincs?! Van képe nem lenni? - De aztán mégiscsak hiszek. Többször, mint nem…

Szóval elég nagy a káosz. A megoldás lehet, hogy abban bújik meg, hogy magába a káosz-elmélet tudományába kellene belemélyednem…

            Nem. Nem tudom, mi a megoldás. Azt sem tudom, hogy életemben rájövök-e erre, sőt, azt végképp nem tudom, hogy egyáltalán fontos-e Istent megkeresni. Elég bajom van a hétköznapok küzdelmeiben önmagam keresésével és a megélhetéssel, kell nekem még egy probléma?

            Persze, hogy nem kell, de egyszerűen van. Sőt.  Minden nap van. Majdnem minden nap.

Azt mondják, hogy az ateistáknak is van Isten képzetük – naná, vészhelyzetben mindenki megszűnik ateistának lenni -, nincs ember, akinek nincs.

            Nekem is, pedig sem a szüleim, sem én nem részesültünk vallásos nevelésben. Megkeresztelve sem vagyunk mindannyian, csak úgy nőttünk”vadon”… Mégis olyan természetesen beszélek Istennel (Aki nincs. Vagy mégis?) amióta az eszemet tudom, mintha családtag lenne. Sőt, apám, aki nem hisz, teljes szívéből, lelkesen tudja szidni…sőt, bosszút áll rajta… Pl. szétverte a fűkaszát. Bosszúból.

            Szóval van Isten, vagy nincs?

            Régebben felvetődött bennem, mi van akkor, ha a szüleinket gondoljuk annak?                     Csecsemőkorunkban,

                    amikor még nem ismertünk semmit, és senkit,

                                        nem tudtunk a világról, sem magunkról,

                                                                                  mégis

valaki,

                 akit nem úgy érzékeltünk, ahogy most érzékelünk,

                                   - mert még nem volt jó sem a látásunk, sem a hallásunk -,

                                                           Etetett, és itatott, tisztába tett bennünket.

                                                                                   Nem csak engem, hanem mindenkit,

Gondoskodott Rólunk.

            Isten, anya, apa,  Istenanya, istenapa.

Mivel érzékszerveink még nem működtek, csak éreztük a gondoskodást…így érezzük…felnőttként… ezt a csecsemőkori képzetet…a Mindenhatónak.

            Így lehet valakinek gondoskodó vagy elhagyó Istene... vagy haragvó, bosszúálló…

Ez csak egy kérdés. Nem tudom a választ.

Igaz, hogy pár hete ezzel kapcsolatban úgy tűnt, felismerésem van. Vagyis akkor azt hittem. Erősen éreztem, mintha átéltem volna valamit. Most nem annyira erősen, de még mindig biztos vagyok benne, és hatással van rám. Ez pedig a következő:

Ha Isten létezik, akkor a természeti törvényekben lakik. Minden, ami természetes, csak az lehet Isteni. Jól megszervezett, jól működik. Nem kell kitalálni, mert már ki van. Tökéletes.

A fizikai, kémiai törvények, maga a világ - beleértve az élő természetet és az embert is-, Isteninek nevezhető.

            Ilyen értelemben magunkat megismerni azt is jelenti, Istent megismerni. Isten ott van a kiegyensúlyozottságban, a természetesben, így nem csak az emberben, hanem az állatokban, növényekben, még az élettelen anyagban is.

            Ezt így el tudnám fogadni, mint alapot létezésének gondolatához. De ha ezt veszem, ebbe belefér-e, hogy Ő egy önálló entitás? Hogy érzései vannak? Intelligenciája tudatból fakad? Van-e egyáltalán tudata? … És célja? … Ebbe az összefüggésbe hogy fér bele a rossz, a pusztítás?

Bár ez utóbbi szerintem beleillik. A szabad akarattal függhet össze. Maga az, hogy rossz vagy jó, nem különülhet el olyan élesen, ahogy mi látjuk. Az Élet lehetőséget kapott a túlélésre és fejlődésre. Ha a kapott intelligenciánkkal felismerjük, hogy együtt kell működnünk a túlélésért – nem csak a többi emberrel, hanem magával a természettel – és nem egymás ellen, akkor fenntartható lesz az élet. Ha nem, akkor jön a pusztulás. A pusztulás nem Isten büntetése, hanem egész egyszerűen csak az Isteni törvények érvényesülése lesz. Maga a következmény. Annak a következménye, hogy tiszteletlenül bánunk a természettel, elfordultunk tőle. Figyelmen kívül hagyjuk a törvényeit. Szabad akaratból...

A mi törvényeink, attól tartok, nem kompatibilisek a természetessel. Ennek pedig előbb utóbb meg lesz a következménye. Az Isteni rendbe nem illeszkedő, magunk alkotta törvények működésképtelenné teszik magát a rendszert. De csak az élet rendszerét. A mélyebb, fizikai ill. kémiai szinteket nem fogja érinteni. Csak az élet tűnik el.

Mi választjuk az életet, és mi választjuk a halált is. Mindkettő természeti törvényszerűség. Az intelligenciánkat arra kellene felhasználnunk, hogy szabad döntést tudjunk hozni. Az intelligencia tehát egy fegyver, a természet fegyvere, amivel a fennmaradásért lehet küzdeni.

A baj az, hogy az akaratunk a „szabad” előtt jár, méghozzá mérföldekkel.

            Ennek a gondolatnak számomra van önismeretre vonatkozó összefüggése is. Ha valaki - pl. én is – nincs kapcsolatban önmagával, saját természetes emberi és egyedi érzéseivel és igényeivel, akkor magával Istennel vesztette el a kapcsolatot. Azzal az Isteni törvénnyel, ami benne lakik, amivel kapcsolódik a természeteshez. Akkor tudja megvalósítani önmagát, ha visszatalál magához.

            Ezzel párhuzamosan látom a társadalmunkat is. Olyan törvényeket alkottunk, ami figyelmen kívül hagyja az emberi természetet. Így kifordulva önmagunkból, egyre inkább elhagyjuk emberségünket. Majd az a társadalom, amely nem engedi az embernek, hogy ember legyen, nem lesz fenntartható.

            Pár hete, még az előző munkahelyemen meséltem a barátnőmnek, hogy este, ha nem tudok aludni, elkezdem mondani a „Mi Atyánk”-ot. Ahogy elkezdem, szinte rögtön utána el is alszom. Sosem ill. ritkán érek a végére. Sőt. Előfordult olyan is, hogy arra gondoltam, hogy imádkozni fogok, de reggel nem emlékeztem rá, hogy egyáltalán elkezdtem volna. A barátnőm azt mondta erre: - Isten majd megbocsátja Neked ezt! – Persze! Mert lehet, hogy elkezdi a tudatom, és a tudatalattim fejezi be. Mert attól, hogy nem emlékszem rá, még végigmondhattam.

Egy ideje nem volt kedvem írni, dacos voltam (Istennel), aki nem tudni, létezik-e,  és egy kisebbfajta gödörben álltam. Néha még ástam is magam alatt, hogy jobban sajnálhassam magam. És mond nagymama, miért van az az ásó nálad? Szeretném, ha sajnálnál...