Ennek a bejegyzésnek az értelmezési tartománya az, hogy Isten létezik. Ezen tartományon kívül - vagyis azt feltételezve, hogy nincs Isten – az okfejtésem és az összefüggéseim értelmét és így létét is veszti.
Ezért, aki most velem tart, erre az időre tételezze fel, hogy Isten létezik…mondjuk…tegyük fel…
A hit pedig akkor kezdődik, amikor ezt megkérdőjelezem.
Amikor megkérdőjelezem Isten létezését és/vagy jóságát, ráirányítom a figyelmem a témára. Ha pedig ráirányítom, akkor foglalkozom ezzel a gondolattal, s a feltett kérdésekkel. Agyam rááll a feladatra, ami azt jelenti, hogy elérkezett a saját felismerések ideje. Mert eddig mondjuk elhittem valaki másnak, hogy van – pl. a szüleimnek, akik vallási neveltetésben részesítettek -, vagy akár azt, hogy nincs, de nem gondolkodtam róla. Ám a kételkedéssel és az ebből fakadó gondolkodással a saját felismerések saját tapasztalathoz vezetnek, s ebből szilárdabb hit lesz, mint eddig volt. Mert már az értelemmel is párosul, nem csak a hittel. Ezt hívom én meggyőződésnek
Mint a kamasz, aki megkérdőjelezi mindazt, amit a szülei képviselnek, hogy a pozitív anya ill. apakomplexusból ki tudjon szabadulni. Látszólag ilyenkor eltávolodik a szüleitől. Ám erre az önállóság és az identitása miatt van szükség. Hogy újra definiálja önmagát, és újraértelmezze helyét a világban, ill. a kapcsolatait. S felnőhessen. Mert azt csak szülők nélkül lehet igazán. S ha ez megtörténik, visszatalál a szüleihez is.
A tanulás igazi útja ez, amikor nem magolunk, hanem gondolkodunk, tapasztalunk, s a tananyag így lesz a sajátunk. Mert már az értelemmel is párosul, nem csak a hittel. S mint a kamasz gyerek, ahogy kinő az identitászavarból, úgy fogalmazom újra magam, és értelmezem kapcsolatomat Istennel. A kételkedés után dől el igazán, hívő-e valaki, vagy nem.
A kételkedés, a megkérdőjelezés tehát hasznos, és szükséges.
A valódi kételkedésre gondolok. A valódi, a gondolkodás terméke, míg a hamis az érzéseké. Pl. Valami rossz történik velem, s én erre azt kérdezem, hogy van-e egyáltalán Isten. Ez nem igazi kételkedés. Ez harag és dac. Nekem ne magyarázza meg senki, hogy van, amikor ezt tette velem!… Ilyenkor nem vagyunk készek befogadni azokat a tényeket, információkat, amik ellene mondanak haragunknak…
Ez szerintem a legtöbb dologgal így van.
Egyébként is… Amikor a cicámat az ölemben tartom és simogatom, ő pedig dorombol…ilyenkor nyugalom önt el…kisimulnak lelkem ráncai…kisüt a nap, eláll a szél, friss levegő árasztja el a teret…a nehézségek eltűnnek - valaki más nehézségei voltak, azt hiszem…az a délelőtti incidens nem is történt meg – vagy talán nem volt lényeges. Abban a pillanatban nincs háború a Földön…és… ilyenkor maga Isten is létezik.
Ez is egyfajta bizonyíték lehetne…ha ennyivel beérnénk…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.