Gyász

Az életem folyamán időszakonként elfog a halálfélelem. Ilyenkor azzal vígasztalom magam, hogy hát… előbb utóbb… mindenki meg fog halni…

 Furcsa, hogy ez könnyít a helyzeten. És vicces is. Ez a gondolat hoz némi lelki közösséget az emberekkel és az állatokkal. Ilyenkor érzem, mennyire hasonlóak vagyunk.

             Egy barátnőmnek meghalt az édesapja. Nem igazán halad a gyász folyamatában. Nem tart sehol, csak ugyanott, ahol elkezdődött az egész.

            Halottról vagy jót, vagy semmit…tartja a mondás. Ez így is van jól, de hát…valljuk be…ha egy földönkívüli lény eljönne, és elolvasná a hétköznapi emberekről írt halotti beszédeket, valamint a tankönyvekben a híres és tisztelt emberek – művészek, tudósok, államférfiak…- életét, azt gondolhatná, hogy ez egy szent bolygó. Itt szentek élnek. Mindenki jólelkű, szeretetteljes. És nem értené a háborút…

Ha szerettük az illetőt, szégyelljük, hogy rosszat gondolunk róla. Márpedig senki nem szent és attól sem fog azzá válni, ha meghal.  Mi mégis igyekszünk csak a jóra gondolni, átérezve a veszteséget, ami a szeretetünkből fakadó fájdalom. Ez természetes és így helyes. De mi a helyzet velünk?

Ha az elhunyt rokonunk életében – Persze, mert mikor máskor? – megbántott minket, bűnt követett el ellenünk akarattal, vagy akaratlanul? Mi pedig ezt elhessegetjük magunktól, mert azt gondoljuk, csak így tudunk hűségesek lenni hozzá…Mert szerintünk a szeretet csak vak lehet…

Ebben a folyamatban elveszítjük magunkat, és egy idő után észrevétlenül, felismeretlenül már nem is a másikat gyászoljuk, hanem önmagunkat…Tényleg nem fér az őszinteség a gyászba?

Sokáig nem értettem, miért lett dühös nagyanyám a nagyapámra, amikor az meghalt. Pontosabban sokkal dühösebb, mint életében. Iszonyú düh forrt benne, vöröset látott, akárhányszor került szóba nagyapa. Sokan ítélték el őt ezért.

Most már tudom, hogy ez természetes reakció volt. A düh kísérőjelenség, amit sajnos sokan elfojtanak. Hát a mama nem fojtotta el…vagy inkább nem ezt… Persze a dühnek sokféle oka lehet, vagy néha semmi…csak úgy… egyszerűen van.

Nagyanyám szerint nagyapám súlyos bűnöket követett el ellene, s saját magát egész házasságuk alatt áldozatként látta, és láttatta másokkal. Hogy mennyi volt a papa bűneiből igaz, azt nem tudjuk, mindenesetre a mama haragudott rá, s sok mindenért okolta. S mi történt, miután a papa halt meg előbb? Mindenki őt sajnálta, s a mama hirtelen megszűnt áldozat lenni. Megtört a játszma.  Így megharagudott a papára azért, mert meg mert halni…mert most már mindenki őt – a bűnöst - siratja, és nem a mamát…,s talán…mert lelkiismerete mardosta. Ez utóbbit saját magának sem ismerte be. Fordítva gyászolt. A másik elvesztését nyomta el magában – mert persze, hogy szerette nagyapámat -, s hangosan gyászolta…saját magát. Mivel nem tudta az utóbbit lezárni, így az előbbit sem. Ebben a dinamikában lelkiismeretét papa szidalmazásával hallgattatta el. Fel is őrlődött benne. Milyen logika alapján? Ha bebizonyítja másnak, hogy a papa milyen „szörnyű” volt, akkor ő maga is könnyebben elhiszi. Így enyhít lelkiismeret furdalásán.

Ebben a folyamatban tehát, szerintem a másikat és vele együtt saját magunkat is meg kell gyászolni, s a jó és a rossz oldalt is le kell zárni. A kapcsolat minden szálát el kell varrni. Ehhez viszont nem csak az elhunyt értékeit kell számba venni, hanem a hibáit is, legyen az bármekkora. Így leszünk igazán hűségesek hozzá, mert ezzel bizonyítjuk be, hogy bár ismerjük minden bűnét, ennek ellenére képesek vagyunk szeretni őt továbbra is…úgy, ahogy van. Azért szeretni, AKI. Ha ezt elérjük, nem hagyjuk cserben magunkat sem.