Két éve meghalt a nagymamám. A búcsúztató szöveg azonban nem róla szólt. Nem tudom, kiről, biztos, hogy nem emberről. Inkább egy szentről. Én pedig jobban szerettem a mamámat annál, hogy ne dühítsen a cukros szöveg. Mert a nagyanyám ember volt. Hús vér ember, akinek megvoltak a hibái, rossz döntései, de az erényei és a jó döntései is. Sőt. Hibái, mint minden embernek szenvedéseiből, lelki sérüléseiből fakadtak, és bármi furcsa, de az erényei is. Lelki sérüléseiből, melyek gyermekkorából, fiatal és kevésbé fiatal korából eredtek. Mint mindenkinél. Ettől vagyunk emberek, élő lények. Mindenki megérdemli, hogy a valós emberi személyét ismerjék meg halálakor, ha már róla beszélnek, és ne valami Szent ismeretlent. Ha van túlvilág, és a mama eljött a saját temetésére elbúcsúzni tőlünk, minden bizonnyal eltévedt, egészen biztosan nem ismerte fel a róla szóló búcsú-szöveget. Ezért írom a helyesbítést…Bocsáss meg mama, hogy csak most!...
A mama. Keveset beszélt magáról, azt sem panaszkodva, inkább csak tényszerűen. Mégis lehetett tudni az elbeszélésből, mi az, ami örök sebet ejtett a lelkén. Furcsa módon az arckifejezése ekkor volt a legközönyösebb, éles ellentétben a történetével. Ez pedig rosszabb volt, mintha szenvedélyes fájdalommal adta volna elő. Négy érzékeny pont volt a lelkében, ami vissza-visszatérő szenvedést okozott neki.
Az első egészen kicsi gyermekkorában történt. Két éves volt, amikor az édesanyja, az én dédmamám haldoklott. Egy nap valaki felemelte a kislányt és odatette anyja ágyához, ezekkel a szavakkal. – Nézd meg jól anyádat! Nézd meg jól, mert utoljára látod! - Ez a jelenet beleégett a kislány agyába, s egész élete során szabálytalan időközönként újra és újra lepergett benne, mint egy beragadt gramofonlemez. Persze lehet, hogy nem pont kétéves korában történt, de ő így emlékezett rá, és biztos, hogy nagyon kicsi volt még.
A másik fájdalmas kép, ami jellemzi a gyermekkorát, az a jelenet, amikor az öccse szalad az anyja karjaiba, aki mamám mosthohaanyja. Ebben a képben a várakozás, vágyódás a hangsúlyos. Az, hogy ő hiába várja, hogy mostohaanyja őt is megöleli, megpuszilja. Ez a jelenet valószínűleg többször is, és hasonló módon történt meg, kielégületlen vágyakozással, s ez a többszöri ismételt sorozat merevedett ki egy sokatmondó képbe mamám emlékeiben. És persze valószínűleg hiába is ölelte volna meg a mostohaanyja. Miért? Mert a mama nem az ölelést vágyta igazán, hanem azt az érzést, ahogy az öccsét az ÉDES-anyja öleli. Az a szeretet, ami anya és gyermeke között van, az hiányzott neki, amit persze, ha akarta volna sem tudta volna pótolni a mostoha. Így a mama anyai szeretetben, melegségben, gyengédségben nem részesült. Nem volt róla tapasztalata. Ezért sajnos, ő maga sem volt képes adni melegséget, gyengédséget és igazi anyai szeretetet. Gondoskodást igen. Hiszen róla is tisztességgel gondoskodtak. Tisztességgel, ám kevésbé szeretve. Így ő is felelősséggel és tisztességgel gondoskodott a rábízott életekről. Legyen az ember, vagy állat. Minél inkább ki van szolgáltatva neki, annál inkább vigyázott rá. De mindig megtartotta a távolságot mindenkivel szemben. Még talán a lányaival szemben is. Amikor megszületett második unokája, az öcsém, akkor repedezett csak meg ez a jég. Persze kimutatni a szeretetét felé sem tudta, mégis érezhető volt a változás. A legerősebb érzése, ami a szeretethez kötődik a sajnálat volt. Mert ez az egy érzés maradt meg gyerekként saját maga számára, ezt az érzést tudta mások felé is fordítani. Sajnálta azokat, akiket ugyanúgy nem, vagy kevésbé szerettek, mint őt annak idején. Akik ki voltak szolgáltatva mások hatalmának, és akiket ebben a helyzetükben folyamatosan igazságtalanság ért. Az elesetteket, a gyerekeket, és az állatokat. Ezt a sajnálatból fakadó szeretetet tudta kimutatni, és ezt is leginkább a legkisebb gyerekek és az állatok felé.
A harmadik fájó pont az, hogy nem tudott továbbtanulni. Hat elemije volt csak meg, és hiába javasolták továbbtanulásra, mert kitűnő lett a bizonyítványa, nem volt erre lehetősége. Mamám pedig éles eszű asszony volt, kiváló logikával és emberismerettel. Nem nagyon lehetett eltitkolni előle bármit is. Összerakta a mozaikot és rákérdezett a lényegre. Mindig tudta, honnan fúj a szél. Kiválóan bánt a pénzzel, a családi kasszát ő kezelte mindig. Ő rendezte az ügyes bajos dolgokat, szervezte, irányította a család életét. Mikor már a negyvenes éveiben járt, munkát kapott a Postán, mint hírlapárus. Egy bódéban ült és nem csak újságot, hanem lottót, borítékot, képeslapot, bélyeget is árult. Sosem tanulta a pénzügyeket, de hiba nélkül elszámolt és számon tartott mindent. Itt szerette meg a rejtvényfejtést, ami szenvedélyévé vált. Akkor hagyta csak abba, amikor 80 évesen egy agyvérzés után lebénult a fél oldala, és nem tudott írni. Ott a bódéban talált ki egy elméletet, és be is bizonyította: Minden héten kitöltött egy lottót, és soha nem adta fel. Mert neki nem lehet szerencséje, ezért biztos, hogy soha nem fog nyerni. (Én ennél optimistább vagyok.) És nem is nyert. Minden héten gúnyosan mosolygott. Na ugye! Talán Istennel állt haragban. Szerintem abszolút jogosan. Csak évekkel később mesélte ezt el a családnak, amikor már nem „lottózott”. Látjátok mennyi pénzt spóroltam meg ezzel? Ez mind a házban van. Bennünk pedig meghűlt a vér. És mit csináltál volna, ha mégis kihúzzák a számokat? –DE NEM HÚZTÁK! - mosolygott diadalmasan a szemünkbe.
A negyedik trauma az volt, hogy nem mehetett hozzá ahhoz a férfihoz, akibe szerelmes volt. Amikor eladósorba került, szülei úgy döntöttek, hozzáadják nagyapámhoz. Mi volt az indok? Összeillenek, mert a papa is elvesztette az édesanyját gyermekkorában. A két árva együtt… Az esküvői fotón, ahol a mama egyedül áll fehér ruhában, emelt fővel, komoran néz a fényképezőgép lencséjébe. A papának tetszett a mama. Tudott is volna szeretetet adni neki. Ha a mama hagyja. De nem hagyta. Csak annyit kapott a papa, amit egy feleségnek a mama szerint adnia kell. Semmi többet. Aztán a papa katona lett (talán ezért is), s nagyon keveset volt otthon. Zűrzavaros időket, háborút, zavargásokat, és a katonák amúgy is hányatott életét tapasztalták meg. Mama többnyire egyedül volt, a papa sokat dolgozott, folyton vándoroltak az országban, attól függ, éppen hová helyezték nagyapámat. Mama volt a papa háttér-országa. A háború után sem volt megállás, nem lehetett egy helyen berendezkedni, mert nem lehetett tudni, mikor kell újból költözni, vagy éppen menekülni. A mamának állandóan igazodnia kellett ehhez a szélfútta élethez, szervezni, rendezni, irányítani, dönteni, rugalmasan, és akár egyik pillanatról a másikra, mert a papa csak a hivatásának élt. Anyám már a háború után született Budapesten, hat évvel később jött a húga, akkor épp Baján laktak. Mama a gyerekeket is egyedül nevelte, szervezte az életüket, hogy működni tudjanak, mint család. A házassággal tehát nem következett be fordulópont az életébe. Ugyanolyan magányos volt, mint gyermekkorában. Egészen élete végéig. Hiába szerettük, nem tudott (mert) közel lenni hozzánk. Mert nem hitte el, hogy szerethető, és rettegett a csalódástól. Félt attól, hogy ha közel kerül hozzá valaki, csalódni fog, és elmegy. Ez az elhagyástól való félelem jellemezte egész életét.
Hogy milyen ember volt?
Apja, az én dédapám, amennyire én tudom, gazdálkodó volt. A ház körül kellett a segítség, így lányát megtanította a földművelésre, állattenyésztésre, egyszóval a gazdálkodásra. Az állatok és a növények szeretetére. Egész nap kint dolgozott a földeken, kiskorában is, később napszámba. A háztartás vezetésére azonban senki nem tanította. Sem főzni, sem takarítani, sem rendet tartani nem tudott. A kertet és az állatokat rendben tartotta, de házában rendetlenség, kosz és káosz uralkodott. A papára hagyta a házimunkát, aki meg is csinálta, ahogy tudta és ideje volt rá.
Mama sok mindenbe belekötött, parancsolgatott. Mindig úgy kellett történnie mindennek, ahogyan ő akarta. Megszokta, hogy irányít, és nem bízott másokban. Nem hitte, hogy más megoldás is jó lehet, nem csak az övé. Nem értette, hogy másnak más lehet fontos. A férje végtelenül szelíd volt katonatiszt létére, könnyű volt irányítani, és könnyű volt vele szemben érvényesíteni az akaratát. Mama nem bánt szépen vele. Sokszor volt elégedetlen és kötekedő. Ha látszott, hogy nincs igaza, hirtelen „rosszul” lett, megszédült, tántorogni kezdett, elérte, hogy mindenki utánakapjon, nehogy elessen, és az ágyhoz vezesse. A legnagyobb vita közepette, amikor mindenki dühös volt rá, hirtelen olyan helyzetet teremtett, hogy gyengéden kelljen vele viselkedni, hiszen ő „szívbeteg”, és most „nem kap levegőt”…mindenki robbanni tudott volna tőle egy pillanat alatt. Belül fortyogtunk, és dühösen segítettük az ágyba, odavittük a gyógyszerét, miközben legszívesebben magára hagytuk volna.
Logikus gondolkodású, fegyelmezett, éles eszű, kiváló emberismerettel rendelkező asszony volt. Felelősséggel és becsülettel tette a dolgát még akkor is, ha „nem ezt a lovat” akarta. Kétszer is megmentette nagyapám életét a zűrzavaros időszakban, egyszer, amikor el akarták hurcolni táborba, és másodszor, amikor a katonatisztekre fegyverrel vadásztak az utcán civilek, köztük suttyó gyerekek.
Kemény asszony volt. Keményen bánt vele az élet, már pici korában, amikor elvesztette édesanyját. Nem csoda, ha haragudott Istenre. Magányos volt gyermekkorában ugyanúgy, mint felnőtt korában. Hiába élt emberek között. Pici korában kizárták a családból, szeretetből, felnőttként pedig ő zárta ki saját magát.
Mindig kiált a családjáért. Soha nem beszélt ki senkit a háta mögött. Nem hazudott. Csak akkor játszmázott, ha kiderült, hogy nincs igaza. Akkor lett „rosszul”.
Néha ellentmondásosan viselkedett. Mint a legtöbb ember.
Nem szerette az igazságtalanságot, ám ő maga az volt. Férjével, gyerekeivel és unokáival is. Nem szándékosan. Áldozatként tekintett magára, míg mások inkább agresszornak látták. És szerintem mindkettő igaz volt. Agyvérzése után, amikor azt is elvette tőle az élet, amit szeretett csinálni, egyfajta rejtett lázadás tört ki rajta. Környezetén verte le az élettől kapott sebeket. Azt bántotta a legjobban, aki a legnagyobb önfeláldozással gondozta: a kisebbik lányát.
Pár évvel halála előtt megkérdezte tőlem.
- Szerinted létezik Isten?
Valami mélységes szomorúság volt a hangjában. Nem harag, inkább egy kezdődő meggyőződés, reményvesztettség. Lemondás. Egy félelmetes sejtése annak, hogy Isten talán nincs.
És én nem tudtam mit válaszolni neki. Mert én sem tudom.