állati lelkek

Egy barátomnak meséltem, hogy találtam egy kedvező áru albérletet, ám mégsem fogadtam el, mert a cicámnak olyan lenne, mint egy magánzárka. Megbolondulna ott, főleg, hogy a nap nagy részében egyedül lenne. Az ablakokon keresztül csak a szomszéd ház falát nézhetné, és sétálni sem tudnám hová vinni. A közeli park tele van kutyával.

Most minden nap ki tudunk menni sétálni egy kicsit az udvarra, hétvégén reggel is. Az ablakon át a szomszéd udvarára lát, ahol a bokrokon ugráló madarakat lesheti. Ez a macska-csatorna a MacSat. A mi udvarunk felől van egy kis kennel, egy elkerített rész kialakítva - az egyik ablakunk előtt -, ahova ki is tud menni egy kis füves udvarrészre, és onnan is nézelődhet. Bosszanthatja a kutyáinkat, és általában nyomon követheti az udvarunk történéseit. Folytatásos szappanopera…kissé interaktív is…Ma tücsök magára borított egy fél vödör vizet…a verébcsalád összeveszett a szomszédjaival egy hatalmas, és rendkívül értékes galambtollon…Grizzly, a 60 kilós kiskutyánk a fekete cicánk fenekébe dugta az orrát, ezért Hófehérke megpofozta…Holnap folytatjuk a húszezredik résszel…Veled is megtörténhet!...

            Szóval nem fogadtam el az albérletet. Erre a barátom azt kérdezte:

-          Ugye nem tudod kinek odaadni a cicádat?

Nagyon jól tudja, hogy az állataink nálam családtagok. Neki is van egy kutyája., akit szeret. Ezért nem értettem teljesen, hogy kérdezhetett ilyet. Hogy adnám oda bárkinek is a macskámat? Vagy a kutyámat, vagy akárkimet? Nem is rólam van szó, hanem róla. Neki én vagyok a családja. Egész rövidke életében én gondoskodtam róla, kötődik hozzám. Mintha azt mondanám a négyéves gyerekemnek, hogy: Most anya kapott egy lehetőséget, hogy elmehessen egy másik városba, de ne félj, keresek neked egy másik anyukát.

            Egy másik történet. Beszélgetés közben egy ismerősöm azt kérdezte, nem akarok-e hörcsögöt. De lehet, hogy tengerimalacot kérdezett, nem tudom, mindenesetre valami rágcsálót. Elképzeltem, hogy…hát van „családtag”, aki örülne neki, az biztos. Kérdés, hogy tudnám tőle megvédeni. Visszakérdeztem, hogy ő miért nem vállalja. Mert tudom, hogy elférne nála, és nem is okozna nagyobb nehézséget.

-          Volt már nekünk, de sajnos ők rövid ideig élnek, és nagyon fájt az elvesztése. Nagyon megsirattam. Akkor megfogadtam, hogy nem lesz többször.

-          Az lehet, hogy neked fájt az elvesztése, - értetlenkedtem „már megint” – de neki boldog élete volt, egész életében szerették és gondoskodtak róla. Mit nem adnék érte, ha nekem is lenne valaki, aki egész életemben vigyázna rám, és gondomat viselné…

Sok évvel ezelőtt, - olyan huszonéves voltam – egy félig-meddig rokon családnál voltunk vendégségben. Volt egy rottweilerük, aki bejáratos volt a házba is. Amúgy szelíd volt, ám egy alkalommal mégis megharapott. Nem történt semmi sérülés, inkább csak zúzódás. A gazdája nagyon feldühödött, és meg akarta verni. Én pedig nem engedtem. Nem értette, miért védem. Egész egyszerűen azért, mert lehet, hogy olyan mozdulatot tettem, ami kihozta a kutyából a védekező reflexet. Nekem kellett volna óvatosabbnak lennem, hiszen én idegen vagyok neki. Én persze közel éreztem magamhoz, mint minden állatot… Később az ebédnél ott ült a lábamnál bűnbánóan – mármint az eb – és nézte a kezemben lévő süteményt. Odadugtam az orra alá és megkérdeztem tőle: - Kérsz egy harapást? (Kért.)

            Egész egyszerűen „látom” az állatokat. Amikor rájuk nézek, nem csak magát a fizikai testet nézem, hanem Őket. Hát ezt nem tudom ennél jobban elmondani. Látom az érzéseiket, a kiszolgáltatottságukat velünk szemben, az intelligenciájukat, hozzájuk mérten természetesen. Ha hinnék Istenben, azt mondanám, látom a lelküket. Az embereket sajnos nem látom. Illetve ez nem igaz. A kisgyerekeket igen. Ha például egy fél éves baba szemébe nézek. Valami olyan mélységet látok, mintha magával az Úrral találkoztam volna… Lenyűgöző. És zavarba ejtő.

            Erről jut eszembe. Kolléganőm három éves kislánya mondta a szintén apró barátnőjének: - Látom, látom, nem vagyok süket!