Gyónom a...a...Kinek is?

            A gyónás az, amikor beismerem, hogy elloptam egy bizonyos személynek a vödrét – tele dióval -, és valaki egészen mástól kérek bocsánatot. Istentől. És persze valójában nem kell megbűnhődnöm, mert hát néhány Üdvözlégy igazán jó ár egy vödör dióért. Egy jó pap, szerintem, erre azt mondja: Vigyem vissza a károsultnak. Ezzel azonban lőttek a gyónási titoknak. Hiszen kiderül a gaztett, és még a gyümölcsét (dióját) sem élvezhetem. Ráadásul magamnak kell vállalnom a felelősséget. Micsoda disznóság. Persze, lehet, hogy egy pap nem mond ilyet. (EGY pap nem, de A pap…)

            A gyónás ugyanolyan kategória, mint a beszélgetés Istennel. Mert ha létezik, ő pontosan tudja, mit követtem el, azt is, hogy miért - jobban, mint én…- és látja, hogy megbántam-e, vagy nem. Kamuzhatok a papnak, ám ezzel odafönt inkább még egy fekete pontot szerzek. A gyónás nem Istennek kell, ahogy előzőleg írtam is, hanem annak, akivel szemben elkövettem a bűnt. Ezt hívják beismerésnek, megbánásnak. Erre persze nekem, mint bűnös léleknek is nagy szükségem lenne. Ez igazi megkönnyebbülést jelentene. A baj azonban ott van, ha az, akivel szemben bűnt követtem el, legtöbbször megnehezíti a dolgom. Mert a beismerés amúgy is iszonyú nehéz, s ha nagy nehezen rávettem magam, hogy mégis megtegyem, nem tesz igazán jót, ha a másik fölényesen viselkedik, vagy ironizál, vagy valamilyen formában megszégyenít. Ezért jó a gyónás mégis, mert Isten nem haragszik, sőt megbocsát. Hát ugye nem az ő dióját csentem el.

            Vannak emberek, akik kitalálták, hogy a bocsánatkérés a gyengeség jele. Ők azok, akiknek sosem volt elég erejük bocsánatot kérni bármiért is, vagy legalább elismerni a saját hibájukat.

            A legnagyobb nehézség azonban mégis az, ha már nincs lehetőségünk bocsánatot kérni. Mert már nem él az illető, vagy nincs olyan helyzetben, hogy fogadja. Ez hatalmas ütés a gyomrunkba. Ez mutatja, hogy a belső, valódi ÉN-ünk nagyon is tisztában van azzal, mi a helyes és mi nem. Pontosan tudja, kitől kellene bocsánatot kérni, kikkel szemben vannak ilyen jellegű adósságaink. Az ÉN folyamatos feszültséget indukál lelkünkben, cselekvésre késztetve, amit legtöbbször az EGO nem akar tudomásul venni, és visszatart. Véleményem szerint ez rengeteg energiát szív el tőlünk, és belső hiteltelenség érzést szül. Érezzük, hogy nem vagyunk önmagunk, de nem tudjuk, honnan jön az érzés... Amikor pedig meghal az illető, a valóság olyan mértékben vág képen minket, hogy az EGO-nk eltörpül. Felszínre kerül az ÉN igazsága, ami eddig is ott volt, s szinte elviselhetetlen fájdalom szaggatja szívünket. Utólag meglátjuk az embert, meglátjuk az adott szituációban a valóságot, kívülről pillantjuk meg EGO-nkat, és hogy mit tett akkor. Teljes súllyal érezzük tettünk visszavonhatatlanságát. A beismerés, ami megadta volna a megkönnyebbülést, szétfoszlik az éterben, semmivé válik. Nem mondtam neki soha, hogy szeretem!...Át kellett volna ölelnem akkor!...Meg kellett volna védenem tőlük!...Bocsánatot kellett volna kérnem!…stb. Ez a lemez megakad bennünk egy tűben és halálunkig fog ismétlődni.

            Bennem is van ilyen tű. És néha elviselhetetlen. Ezért gondoltam, hogy mégiscsak elmegyek gyónni, hátha enyhít az elviselhetetlenen. De ezt a következő bejegyzésben írom meg, mert túl hosszú lesz ezzel együtt.

A következő párbeszédet NEM az élet ihlette. Bármely hasonlóság vagy párhuzam csak a képzelet játéka.

-          Anya!

-          Tessék, szívem!

-          Ne engedd meg az öcsinek, hogy karatéra járjon!

-          Miért?

-          Mert bántani fog engem!

-          Ugyan már!

-          De,de! Ki fog lökni a liftből, ha hazajövünk, és nekem gyalog kell majd feljönnöm. Meg biztosan velem fogja cipeltetni az ő táskáját is. És ki fogja húzni az ebédlőben a széket alólam, pont, mielőtt leülök…és…és…el fog lökni, hogy nevetségessé váljak a Panni előtt…és…

-          Na de Alex! Honnan veszed ezeket a sületlenségeket? Miért tenne ilyet?..És miért pont ezt tenné, ha ki akarna tolni veled?...

-          Bosszúból!

-          Bosszúból?! Nem értem…AHA!...Szóval te szoktál ilyet tenni az öcséddel!

-          Én…öö…nem…én..izé.

-          Hát persze. Honnan is vetted volna máshonnan ezeket a dolgokat! Ilyen pontosan ráadásul. Csalódtam benned!

Más:

Felhívott egy kedves ismerősöm. Már régen nem beszéltünk egymással, valahogy a megélhetés utáni hajszában a barátokra marad a legkevesebb idő.

-          Azért kereslek, mert szükségem lenne egy modellre. Pedikűr tanfolyamra járok, és jövő hónapban vizsgázom. Szükségem lenne valakire, akinek a lábát rendbe rakom a vizsgán. Valaki olyan, aki ráér, mert egy egész napig tart. Messze kell utazni, és meg kell várni az eredményhirdetést. Nincs kedved eljönni? De az lenne a legjobb, ha lennének bütykeid, meg bőrkeményedéseid. Esetleg repedt lenne a sarkad.

-          Hát, jó lenne, de nincsenek ilyenek a lábamon. Sajnos.

-          Nincsenek?

-          Nincsenek.

-          Kár.

-          Hát, sajnos egészséges a lábam. Pedig milyen jó lenne, ha ilyen gondokkal küzdenék hónapok óta, és te most rendbe tudnád rakni!

-          Jó lenne.