Az előző bejegyzéshez csak annyit tennék hozzá, hogy „papolok” itt a keresztényi szemléletről, miközben nem is ismerem azt. Honnan is ismerném? Csak arról írok, amiről azt hiszem, hogy keresztényi felfogás.
Más:
Egyszer már írtam, hogy lovas nemzet vagyunk ugyan, mégsem tudunk ülni a lovon. Ahogy fel akarunk szállni a hátára, vagy az egyik, vagy a másik oldalára esünk. Újragondolva ezt a dolgot – mint a klasszikus színdarabokat általában -, azt kell mondanom, hogy mégiscsak megüljük azt a lovat. Fordítva. És senki nem érti, miért van ilyen büdös…Szagtalanítókkal próbálkozunk, ahelyett, hogy körülnéznénk, mert akkor rájönnénk, hogy nem a ló fejét látjuk. Persze olyan régóta ülünk így rajta – egyesek így születtek rá -, hogy azt hisszük, így néz ki a feje. Ha pedig megsarkantyúzzuk, csodálkozunk, hogy inkább távolodunk a megoldástól, mint közelednénk. Mert” …a vissza van az oda…” Romhányi: A rák haladása. Ha pontosan idéztem a részletet…
Itt van a bizalom és a felelősség kérdése.
- Sok helyen hallom, hogy a fiatal nemzedék gyenge tanulmányi eredményéért és felelőtlen viselkedéséért maguk a fiatalok felelősek első helyen. Mert mi felnőttek, mint szülők, nevelők mindent megtettünk…
Ebben egyet is értek. Szerintem is mindent megtettünk, ami tőlünk telt. Csak azt nem tudom, ki-mit ért azon, hogy mindent. És vajon mennyi telt tőlünk? És ez mire elég? És honnan vesszük, hogy ez a „minden”, ez a helyes? További kérdés, hogy akik ezt gondolják, ebbe a „minden”-be beleszámították-e a gyereket, mint önálló személyt. Bevonták-e őt ebbe a „mindent megtettem” kategóriába? Megengedték-e, hogy önmaga legyen? Elismerték-e Őt, mint embert? Kapott-e korlátokat, és ezek a korlátok a személyét vagy a tetteit korlátozták? Mert nem mindegy.
Hiszem, hogy bármely kapcsolatban az a személy a felelős a bizalom és tisztelet kialakulásáért, aki a tapasztaltabb, érettebb. És remélem, senki nem gondolja, hogy egy szülő-gyerek, vagy tanár-diák kapcsolatban a gyereknek kell érettebbnek lennie. – Bevallom, sokszor gondolom, hogy mégis így van…nem kellene, de így van…
A bizalmat és a tiszteletet ki kell érdemelni. Nem a gyereknek, hanem a felnőttnek. Egyiket sem lehet hatalmi szóval megkövetelni. Persze a bizalom építése nem megy máról holnapra. „Holnapról mára” (Romhányi) pedig egyáltalán nem…
A gyerek ki van szolgáltatva – leginkább - azoknak, akiktől függ a léte, a jövője. Még éretlen, még formálódik. Ha nem működik ez a kapcsolat, ha a gyerek visszajelzése nem az, amit szeretnénk, akkor a kulcsszó az, hogy: visszajelzés… Nekünk - felnőtteknek, érett embereknek, mint szülő és/vagy pedagógus - a hozzáállásunkra, viselkedésünkre, megnyilvánulásainkra történő visszajelzés.
Szülő ugyan nem vagyok, mondhatják, hogy könnyen beszélek. Ez igaz. Ám voltam gyerek. Láttam, amikor szüleim másként beszéltek, mint ahogy cselekedtek, s hiteltelenségük nem segített engem az irántuk való tiszteletben. Sőt. Ilyenkor inkább a távolság nőtt köztünk, mint a tisztelet…
A gyereket a legkönnyebb hibáztatni. A legkönnyebb, mert ő a leggyengébb és a leginkább kiszolgáltatottabb. Kevésbé várható, hogy megvédik magukat velünk szemben. Nem tehetik, hiszen tőlünk függ a létük.
Ha már annyira elfajult a helyzet, hogy kezelhetetlen, akkor sem a gyerek miatt jutottunk oda, ahova jutottunk… A megoldást nem a gyerekben kell először keresnünk. És másodszor sem és harmadszor sem…talán sokadszorra. De ez utóbbiban nem vagyok biztos. Akkor hol is van a ló feje?
Lehet, hogy tévedek? Lehet, hogy én ülök fordítva a nyeregben? Biztosan tévedek sok mindenben. Ezt nyilvánvalóan nem látom. Szubjektív okok miatt… Ám mégis ez a meggyőződésem. Mert ebben látom a rendszert.
Persze, ha meggondolom, hogy a „miniszter” szó, - nem tudom, milyen nyelven -, de azt jelenti: szolga… és összehasonlítom azzal, ami van... akkor azt hiszem, a szemléletemnek itt nincs létjogosultsága. Akár helyes, akár nem.
Más történet. Beszélgetés:
- Ez felháborító! Nem tudok végigmenni úgy a városon, hogy ne kelljen minden lámpánál megállnom. Miért nem lehet úgy beállítani ezeket, hogy ha az elsőnél zöldet kapok és tartom a tempót, ne kelljen megállnom a város végéig?
- Ez miatt én is kiakadtam a múltkor. – mondom én is – elindulok az első zöldnél, és ötszáz méter után, bárhogy is igyekszem, nem tudok úgy a lámpához érni, hogy ne legyen éppen piros.
- Na ugye! – mondja barátnőm, majd elgondolkodik, és csodálkozva rám néz. – De hiszen te gyalog jársz!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.