Szerelem vagy szerelem?

Kérdezték tőlem, hogy tartok-e otthon állatot. Mondtam, hogy nem, mert ő tart engem otthon.

Az elmúlt pár héten az ismerőseimmel folyton szóba került a szerelem. Elsöprő, rózsaszínű, vad és energikus, észvesztő, halálos, kétségbeesett, epedő és hasonló jelzőkkel illették. Minden barátom egyetértett abban, hogy az ember elveszti a gondolkodási képességét (ép eszét), realitásérzékét, képtelen felfogni a valós helyzetet maga körül, és az imádottja negatív tulajdonságait is pozitívnak látja.

            Életemben én is keresztülmentem ezen az őrületen. Tini koromban, természetesen, aztán később is, házasság előtt. Elsöprő érzés volt, tényleg, minden perc fájt, amit nem tölthettem a szerelmemmel. Sőt. Olyan intenzív érzés volt, hogy akkor is fájt, amikor együtt voltunk. Ám egy idő után, amikor enyhült ez az őrület, és csillapodott a belső tűz, ottmaradtam valakivel, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Mit keres egyáltalán itt? Szerelmes voltam belé? Az ki van zárva.

            Aztán volt olyan is, nem sokszor, amikor valami egészen más történt. Mivel lehetne jellemezni? Azonos hullámhossz, egymás gondolatának kitalálása, nyugalom, biztonság. Vágytunk egymás társaságára, természetes volt az érintés. Nem fájt, ha nem voltunk együtt, s ha találkoztunk, örültünk egymásnak. Nem voltunk féltékenyek. Együtt gondolkodtunk, nem szállt el a realitás-érzék, sehol egy rózsaszín szemüveg… Ezt a fajta kapcsolatot a barátsággal azonosítottam. Háromszor fordult elő ez a jelenség az életemben, köztük egy, aki még most is elevenen hiányzik. Nem volt testi kontaktus, mert eszembe sem jutott. Hiszen ez „csak barátság”. Most már jó ideje tudom, hogy ebből nőtt volna ki az igazi szerelem.

            Ezt akkor kellett volna tudnom…

            De hát akkor hogy van ez? Hát úgy, hogy az az un. elsöprő érzés, amit szerelemként azonosítottam, nem az ÉN-em saját érzése volt.  Hanem a játszmám, illetve a komplexusom sodrása. Mert ha nem tudom, ki is vagyok valójában, akkor nem az ÉN irányít. Komplexusok, játszmák irányítanak. Ha nem ismerem fel őket, akkor uralkodni képesek rajtam, és ők választanak…nem ÉN. Azért „észvesztő” ez a szerelem, mert eltűnik az ÉN tudatossága, az a kevés is, ami megvolt. A komplexusaim választanak egy másik komplexust, nem pedig az ÉN egy TÁRSAT. A komplexus pedig iszonyúan erős, s kényszerítő energia rejlik benne. Ám közben elveszítem a kapcsolatot magammal, és mindent figyelmen kívül hagyok, ami az ÉN-em valódi érzése és igénye.

            Én így mentem férjhez, és azért írtam, hogy hibáztam és becsaptam a férjem, mert nem mutattam meg neki valódi önmagam. Hogyan is mutathattam volna, amikor magam elől is elrejtettem…? Vagyis magam is becsaptam…(Nahát! Férjhez ment a komplexusom! Sajnos ÉN hajadon maradtam...Most mit írjak a személyimbe? Én hajadon vagyok, ám a komplexusom már kétszer is volt férjnél...?!)

            Ám nem lett volna baj, ha nem kezdek felébredni. Ha nem kezdek változni, netán gyógyulni…mert ezek a komplexusok labilis szerkezetek. Idő kérdése és kipukkad a léggömb. Az ÉN teret követel magának, előbb-utóbb. S ha teret adok, akkor veszi csak észre a másikat, és rácsodálkozik: Hát te is itt vagy? És ilyen vagy? Nahát, nem is illünk egymáshoz! Persze, hogy nem, mert bár a komplexusaink passzoltak, ám de az igazi énünk nem.

            Most már hiába keresem azt a másik „barátságot”, ami passzol hozzám…amiről már tudom, hogy az a szerelem… Lehet, hogy nincs több esélyem. Későn ébredtem fel.

Az a kérdés foglalkoztat egy ideje, hogy vajon nem azért választ-e ilyen elementáris erővel a komplexusom párt, mert a lélek öngyógyító mechanizmusa így indul be? Mert a játszmák kapcsolódásán keresztül vezeti le azt az energiát, ami az ÉN ÚTJÁBAN ÁLL? S ha ez igaz, akkor az ÉN – a háttérben- tereli a komplexust, hogy ezen keresztül takarítsa ki a hamis, ám de hatalmas energiákat? Mint a felnőtt a követelőző gyereknél: hogy lecsillapítsa, teljesíti a kérését. S ha a gyerek megkapja, amit akar, tovább tudunk lépni. Ez azt is jelentené, hogy mégiscsak az ÉN irányít…