Lehet, hogy néhányan nem értik az első szót. Mert hát…egyáltalán…mi a túró az a korrupció? Úgy mégis…Megnézem az Értelmező Kéziszótárt…illetve nem…azt hiszem inkább az Idegen Szavak Szótára kell ide…

Hofi után csak annyit tudunk róla, hogy a korrupció az, amiből kihagytak. Így tehát Magyarország egyharmada tüntet.

            Minden igaz magyar embert sérti az elhangzott vád…ott a kormányban. Nem értik, miről beszél az USA.

            Én sem értem. Már hogy lenne korrupció? Akár a hivatalokban? Abban a "Tudjukmiben" is például!

            Bebizonyítom. Indirekt módon…na jó…inkább direkt…

A kiegyensúlyozott emberek azok, akik nem élnek vissza a hatalmukkal, ám a lakosság nagyon kevés %-a tartozik ebbe a csoportba... Ők mind a hivatalokban dolgoznak…Így egyáltalán nincs is szükség az ő felülvizsgálatukra. Csak gyanún felül állhatnak. 

Ehhez a témához kapcsolódóan további gondolatkör:

Neves és nem annyira neves képzett közgazdák, statisztikai adathalmazokat hoznak létre, amikből gazdasági mutatókat számolnak ki. Így vizsgálják, elemzik a gazdaságunkat. Ezen elemzési módszereket egyetemeken (is) tanítják…

És ezekre nagyon nagy szükségünk van.

Tényleg. Komolyan.

Ám az én gazdasági ismeretek által parlagon hagyott agyam nem igazán veszi be ezeket. Másra lennék igazán kíváncsi.

Mondjuk például először is egy korrupció térképre.

Hogyan készülne egy ilyen? Mondjuk házilag?:

                          1. lépés: Létre kell hozni Magyarország lakosságának kapcsolati térképét. Rokon, barát, üzlettárs vonalon.

                           2. lépés: Minden ember munkahelyét, pozícióját fel kell tüntetni

                           3. lépés: Az 1. és a 2. lépés eredményét egy gráfba kell rendezni

                           4. Lépés: Majd 250 ötven évre titkosítani az eredményt…de minimum négy évre, a következő választásokig…

Ám lehet, hogy mégsem készítem el ezt a térképet. Mert hát…a barátnőm is…na meg a nagynéném…szóval…izé.

 Lazításként:

A munkahelyemen – jelenleg még megvan -, én friss hús vagyok. Amúgy nem…de ott igen…, mert csak fél éve vettek fel. Ezért még sok mindent nem tudok. A napokban egy kolléganőnk hívott fel, kérdést intézve hozzánk. Én vettem fel a telefont. Végighallgattam, aprólékosan elismételtettem vele mindent, amit mondott még egyszer, majd közöltem, hogy már a kérdést sem értettem…de mindjárt adok egy értelmes embert neki…egy Homo Sapienst…

…még jó, hogy érti a viccet…

Ennek a bejegyzésnek az értelmezési tartománya az, hogy Isten létezik. Ezen tartományon kívül - vagyis azt feltételezve, hogy nincs Isten – az okfejtésem és az összefüggéseim értelmét és így létét is veszti.

Ezért, aki most velem tart, erre az időre tételezze fel, hogy Isten létezik…mondjuk…tegyük fel…

            A hit pedig akkor kezdődik, amikor ezt megkérdőjelezem.

 Amikor megkérdőjelezem Isten létezését és/vagy jóságát, ráirányítom a figyelmem a témára. Ha pedig ráirányítom, akkor foglalkozom ezzel a gondolattal, s a feltett kérdésekkel. Agyam rááll a feladatra, ami azt jelenti, hogy elérkezett a saját felismerések ideje. Mert eddig mondjuk elhittem valaki másnak, hogy van – pl. a szüleimnek, akik vallási neveltetésben részesítettek -, vagy akár azt, hogy nincs, de nem gondolkodtam róla. Ám a kételkedéssel és az ebből fakadó gondolkodással a saját felismerések saját tapasztalathoz vezetnek, s ebből szilárdabb hit lesz, mint eddig volt. Mert már az értelemmel is párosul, nem csak a hittel. Ezt hívom én meggyőződésnek

            Mint a kamasz, aki megkérdőjelezi mindazt, amit a szülei képviselnek, hogy a pozitív anya ill. apakomplexusból ki tudjon szabadulni. Látszólag ilyenkor eltávolodik a szüleitől. Ám erre az önállóság és az identitása miatt van szükség. Hogy újra definiálja önmagát, és újraértelmezze helyét a világban, ill. a kapcsolatait. S felnőhessen. Mert azt csak szülők nélkül lehet igazán. S ha ez megtörténik, visszatalál a szüleihez is.

A tanulás igazi útja ez, amikor nem magolunk, hanem gondolkodunk, tapasztalunk, s a tananyag így lesz a sajátunk. Mert már az értelemmel is párosul, nem csak a hittel. S mint a kamasz gyerek, ahogy kinő az identitászavarból, úgy fogalmazom újra magam, és értelmezem kapcsolatomat Istennel. A kételkedés után dől el igazán, hívő-e valaki, vagy nem.

            A kételkedés, a megkérdőjelezés tehát hasznos, és szükséges.

A valódi kételkedésre gondolok. A valódi, a gondolkodás terméke, míg a hamis az érzéseké. Pl. Valami rossz történik velem, s én erre azt kérdezem, hogy van-e egyáltalán Isten. Ez nem igazi kételkedés. Ez harag és dac. Nekem ne magyarázza meg senki, hogy van, amikor ezt tette velem!… Ilyenkor nem vagyunk készek befogadni azokat a tényeket, információkat, amik ellene mondanak haragunknak…

            Ez szerintem a legtöbb dologgal így van.

 Egyébként is… Amikor a cicámat az ölemben tartom és simogatom, ő pedig dorombol…ilyenkor nyugalom önt el…kisimulnak lelkem ráncai…kisüt a nap, eláll a szél, friss levegő árasztja el a teret…a nehézségek eltűnnek - valaki más nehézségei voltak, azt hiszem…az a délelőtti incidens nem is történt meg – vagy talán nem volt lényeges. Abban a pillanatban nincs háború a Földön…és… ilyenkor maga Isten is létezik.

            Ez is egyfajta bizonyíték lehetne…ha ennyivel beérnénk…

Egy érdekes megfigyelés! Észrevettem egy jelenséget. Ha interneten nézegetek különböző termékeket, pl.: most utoljára télikabátokat, akkor bármilyen honlapra megyek, szinte biztos, hogy télikabátos reklámok ugranak elém hirtelen, vagy lopakodnak a perifériás látóterembe, sőt! Pont ugyanazok a kabátok, amiket megnéztem közelebbről...Milyen döbbenetes véletlen! Hát nem?!

A környezetemben mindenki - engem is beleértve -, imádja a reklámokat. Elég bosszantó is az, amikor egy-egy filmrészlet félbeszakítja. Persze azt az egy-két percet ki lehet bírni. Addig elmegyünk inni egy pohár vizet...

Ezért is szomorított el bennünket a reklámadó sötét fellege. 

Pár évvel ezelőtt láttam egy bérletet, amire az volt írva: gyalogos havi bérlet. Hol is láttam? Hja? Interneten... Lehet, hogy most értettem meg az internet adó célját?...

Biztosan rémeket látok...de...nem lehet, hogy... valakik - ismeretlenek- el akarnak.... űzni minket?...az otthonunkból?...vagy...ez már rég nem is az?...

Most olvastam el Merle: „Mesterségem a halál” című könyvét. Az auschwitzi haláltábor parancsnokának az életéről szól. Az élettörténet valós emlékiratokon alapszik. Muszáj leírnom a gondolataimat erről. Ahogy én látom, amit leszűrtem belőle…

            Ijesztő és nehéz olvasmány. Nehéz a lelkemnek, és az idegrendszeremnek. Nem ismerem minden tömeggyilkos és háborús bűnös élettörténetét. Mostanában gondoltam csak rá, hogy tanulságos lenne elolvasni néhányat, mert így lehet meg(nem)érteni illetve megsejteni azt a szörnyűséget, amire egy ember képes lehet. Vagy egy egész rendszer. 

Persze, hogy a gyermekkorban kezdődik... A szülők-nevelők felelősségénél. A kisgyermekkor és a kamaszkor érzékeny, zűrzavaros formálódó és formálható ködjéből olykor olyan személy ölt alakot, aki fogoly lesz... Látja magát a tükörben…amit a szülők mutatnak róla…ilyen vagy...mondják némán...s megszületik az énkép. Valós és árny ÉN…az árny a tükörben….mozdul, amikor ő mozdul…egyszerre, ám még ő előbb…majd egy ütés a lélekre – vagy több -, s mintha már nem is ő cselekedne. Maga a tükör kel életre, s mozgatja őt…most már előbb a tükör…s fogva tartja, előírva lépteit. S hiába is akarna másképp cselekedni, nem ő irányít. Ezért az Én, védekezésül, hogy ne haljon meg végleg, megtiltja a gondolkodást, az érzéseket, s felépít egy illúziót, hogy a hamis mégis működni tudjon. Ám onnantól kezdve úgy érzi, nem ő cselekszik, hanem valaki más. Valaki más a tükörben. S minél nagyobb szörnyűségeket tesz, minél jobban el kell hallgattatnia önnön érzéseit és „látását”, annál idegenebb a cselekvő a számára…nem én voltam…hanem Ő…ott. A tükör.

Úgy tűnik nekem, a Német birodalomban a hatalom kétféle eszközt alkalmazott a manipulációhoz: a lelkesítést, és a megfélemlítést. Eredmény: gondolkodás nélküli parancs végrehajtás. Nem érezhetünk, nem gondolkodhatunk…

S a rendszer elkerülhetetlenül megtalálja azokat az embereket, akik a leginkább megtanulták ezt…

            Az apa, aki a felelősséget „látszólag”átveszi a gyerektől azzal, hogy feltétel nélküli engedelmességet vár el, elfojtva minden gondolkodási kísérletet. A gondolkodás veszélyes. Mert ha gondolkodunk, rájöhetünk, hogy a parancs nem helyes. Nem illeszkedik a valós helyzethez, s ami még nagyobb baj, nem azt a célt szolgálja, amit el akarnak hitetni velünk. Nem egy nemes célt másokért, hanem rejtett kielégítését parancsolója hatalomvágyának –komplexusának?!-. Ha gondolkodunk, kiderülhet, hogy más szempontok is léteznek…

Az apa, akinek a szerepét – átvitt értelemben - átveszi Himler… Feltétel nélküli engedelmesség, feltétel nélküli bizalom…megkérdőjelezhetetlen becsület… Szörnyű zsenialitása Hitlernek, hogy saját magát sikerült másokban a német néppel azonosítania…aki őt megkérdőjelezi, az magát a német népet kérdőjelezi meg…

            A parancs teljesítése, behódolás a kívülről jött irányításnak a felelősség áthárítása. Hiszen egy ilyen helyzetben látszólag nem a cselekvőé a felelősség, hanem a parancsolóé. 

A haláltáborok nem tartoztak a fronthoz. A haláltábor annak a folyamatnak volt a végállomása, amelynek során embereket fogtak el és gyűjtöttek egybe származásuk miatt, s elszállították őket a „vesztő-helyükre”. Itt az áldozatok egyértelműen fegyvertelenek, védtelenek voltak. Ezt a folyamatot egy ugyanolyan hatalmas szervezet működtette, mint maga a hadsereg. Tagjaiban azonban nem volt az az adrenalin, az a felfokozott élet-halál harc érzés, a  „vagy te vagy én haláltánca”, az életösztön, ami a másik fél megsemmisítésére készteti az embereket... Ha pedig nincs ez az érzés, az emberek jóval kevesebb hajlandóságot mutatnak az ölésre… Ezért a hatalomnak szüksége volt valamire, amivel az embereit mégis gyilkolásra készteti. A félelem. Aki ebben a szervezetben dolgozott, azt azon nyomban megölték, ha nem volt képes a parancsot végrehajtani. Ha nem volt képes…mert hiányoztak a képességei…mert hiányzott az akarata…mert felülkerekedett az embersége... Tévedés? - Halál. Ellenszegülés? - Halál. Így „szimulálta” a hatalom az „engedelmesség adrenalinját” embereiben.

Szörnyű, embertelen parancsok végrehajtásához „gépek” kellenek. Ezért ebben a szervezetben, a belső hadseregben is ugyanaz volt az elvárás, mint a fronton. Gondolkodás nélkül hajtsd végre a parancsot! Ne érezz! Feltétel nélkül higgy a Führerben! Mert ő maga Isten. S ha ő Isten, akkor szentesítheti akár más nép kiirtását is. S még valami: siess! Mert ha, sietünk valamivel, szintúgy nincs időnk az okokon és miérteken gondolkodni.

            Paradox módon - olcsó volt a „drága” német vér. Szervezeten belül is kivégzések sora zajlott, s ez kiválogatta azokat az embereket az élre, akik képesek voltak nem gondolkodni. Képesek voltak…nem belegondolni, mit is tesznek érző, emberi lényekkel. Élő lényekkel. Képesek voltak…nem látni. Mint Rudolf Höss.

            Nekem az egész történetben – ami maga a történelem -, a megfélemlítés, a zsarolás, az, hogy megpróbálták egymás elől, maga a civil német lakosság elől is titkolni a mészárlásaikat…mindez azt mutatja, hogy tisztában volt maga a hatalom is azzal, hogy súlyos bűnt követ el. Belül mélyen volt egy hang…vagy inkább egy hang hiánya? „Az van, ami nincs” , ha jól idézem…

Nehéz de nagyon jó könyv. Azt hiszem ezek után valami mást fogok olvasni. Valamit, aminek semmi köze a valósághoz, tehát reményt és életörömöt ad. Mondjuk egy Tolkien mesét…

Mikor látszik, hogy már nem vagy fiatal? Igaz, hogy ez nem azt jelenti, hogy öreg vagy, csak azt, hogy életed derekán jársz…Ez persze elég szubjektív dolog. Én húsz évesen egészen megrémültem, hogy: Úristen, már a huszas éveimbe léptem. Huszonöt évesen pedig egyenesen azt mondogattam, hogy negyed évszázados vagyok. Most azt mondom, még csak negyvenhat… Ennek a gondolat-áramnak semmi köze nincs ahhoz, hogy mindjárt itt a szülinapom. Csak egy kicsit. Szóval én akkor kezdtem igazán érezni, hogy eljár az idő, amikor néha-néha, egyszer csak a fiatalok lemagáztak. Először nem is értettem. Hátranéztem, de rendszerint nem állt mögöttem senki… Aztán volt némi átmenet, ami nagyjából így hangzott:

Pl. egy boltban.:

-         Szia! Mit szeretne? Akciós felvágottjainkból is választhatsz, ha akar – így a pultos.

-         Tíz deka pulykapárizsit szeretnék.

-         Kér(sz) még valamit? – lehelte alig hallhatóan az sz-t.

-         Nem köszönöm.

-         Viszont látásra!

-         Szia!

Valahogy így.

Ha egy társaságban bemutatnak fiataloknak, azt szoktam mondani:

-         Magázhatsz, tegezhetsz, ahogy jólesik. Nem baj, ha kevered, majd kialakul, hogy neked mi esik jobban.

Most már rendszerint magáznak, bár néha-néha egy-egy jó napomon letegeznek még mindig…és ilyenkor megint csak hátranézek…

Jóga pozíció, egészen kezdőknek...közben lazán lélegezz...tartsd meg a pozíciót egy rövid ideig...olyan 10-12 órán át (vagy legalább négy évig...), közben a szundikálás megengedett...

Hogyan lehet véletlenül csokoládét vásárolni? Elmondom. Pénteken hívott egy barátnőm. Már régen nem beszéltünk, és nagyon örültem a hívásnak. Mivel várhatóan megint pár hétig nem fog rá(m)érni, ezért hosszabban beszéltünk. Én közben bementem egy áruházba, és telefoncsevej közben igyekeztem nem elfelejteni, hogy mit is kell vennem. Amikor már minden a kosárban volt, amivel meg voltam bízva, még egy ideig csámborogtam a polcok között, de leginkább a robotpilótám vezetett, mert inkább a beszélgetésre figyeltem. Majd elindultam a pénztáros felé, kipakoltam a futószalagra, és meglepve láttam, hogy benne van a kosárban egy tábla csoki. Ki rakta bele?! Fortyantam fel azonnal, természetesen gondolkodás helyett… Aztán…valami rémlett…mintha tényleg kotorásztam volna a csokik közt…és én voltam…vagy mondhatnám, hogy nem én voltam, hanem a komplexusom…de nagyon megsajnáltam szegényt, így hát megvettem neki a csokit...aminek én is borzasztóan örültem…

            Néha szoktam tévét nézni, és néha politikai riportokat, beszélgetéseket is el-elcsípek, bár utóbbiakat ritkán hallgatom végig, mert nem akarom idegesíteni magam. Pontosabban: nem akarom, hogy idegesítsenek mások…Elég bajom van…általában magammal…nincs szükségem további stresszesítő tényezőkre. Elemző műsorokat szakértők részvételével szívesebben hallgatok.

 Szóval, a riportokban mostanában két dolgot figyelek. Van-e valami, amire a riportalany azt mondja: „Nem tudom.”, vagy például: „Itt követtem el a hibát…”.És ha ez megtörténik, akkor kezdem komolyan venni az illetőt. Kivéve, ha mindenre ezt mondja…

 Mert sokat foglalkoztat, hogy hogyan is kellene őszintének lenni, és miből láthatjuk, vagy valószínűsíthetjük, hogy ez vagy az az ember az. Ehhez kapcsolódik persze az a kérdés is, hogy milyen következményekkel jár a folyamatos félrevezetés. Akár intézményi szinten… És általában a hazugság természetrajza…Nem akarok erről hosszan írni, így is tabut-feszegetek. Illetve ez nem igaz. – Na lám, máris hazudok… - Igenis hosszan akarok erről beszélni. Nahát. De nem egyszerre, inkább csak gondolat-futamokat eregetnék, úgyis, mint egy sárkányt. És mivel írok, hát papírból… Remélem, jó szelem lesz!

            Elsőnek mondjuk egy gondolat.: Egy problémát nem lehet megoldani, ha nem vagyunk őszinték a helyzettel kapcsolatban. Őszinték magunkkal, és másokkal. Ha nem az őszinteség jegyében állunk a problémához, rossz megoldást fogunk választani. Sőt. A probléma elemzésénél fel sem fog merülni a jó, mert a kiindulási alap hamis. Nem a valóság. Így a választott megoldás nem hogy nem segít, hanem inkább elmérgesíti a helyzetet.

            Úgy kellene látnunk a világot és a történteket, ahogy van. Különben nem tudunk tenni semmit, hogy jobb legyen. És ha jobb nem lesz, akkor rosszabb lesz. Ugyanolyan nem marad. Mert mindig megyünk valahova. Senki nem tudja megtenni, hogy nem lép.

Dzsungelharcos, éjjellátó kontaktlencsével...

Reggel elgondolkodtam azon, miért is van ennyiféle vallás. Akkor hány Isten is van? Vagy csak egy? Inkább arról van szó, hogy másképp értelmezzük magát az Urat? Melyik vallás milyen Istent képzel el? Ezen az alapon annyi vallás lenne, ahányan vagyunk emberek a földön…Plusz-mínusz pár százmillió a bizonytalanok miatt, attól függően, mi a számítás alapja. Nem mindegy, hogy egy adott időpontban számoljuk meg, hányféle Urat képzelünk el, vagy egy adott időtartam alatt mennyit…mert a bizonytalanok egy időintervallum alatt akár többfélét is tudnak…talán…

Esetleg az lehet a különbség, hogy a vallások mit gondolnak arról, mi az, amit Isten elvár tőlünk, és azt hogyan kell teljesíteni? Mert ez esetben is annyi vallás lenne, mint ahányan vagyunk, plusz-mínusz a pár száz…na…hát akkor most mi is van?...

Nem vagyok vallástörténész, de kíváncsi lennék, mégis mi a különbség a vallások között. Úgy értem: alapvető különbség…Vagy a vallások Istenei között. Vagy az Istenek vallásai között…?! És ez a kérdés akkor is fennáll, ha azt veszem, hogy csak a kereszténységen belül hányféle irányzat van. Sőt annál inkább kérdés a kérdés…Attól félek, a válasz a „Brian élete” című Monthy Pyton filmben van. (Az egyik legzseniálisabb film, imádom…)

Én katolikus vagyok a hivatalos iratok szerint. De nem is gondolkodtam máson, mert nem is ismertem a többit. Nem mintha elmondhatnám magamról, hogy a katolikus vallást ismerem. Mert ha ez így lenne, tudnám a különbséget. Tehát, amit választottam – mert felnőtt korban keresztelkedtem -, az nem tudatos választás volt, csak ez adódott. Vagyis ebben az értelemben tehát nem is volt választás. És számomra lényegtelen is volt, mert nem a hitem miatt keresztelkedtem meg, hanem… mert templomi esküvőt is akartam, hogy a férjemnek örömet szerezzek. Vagy, ha nagyon őszinte lennék, akkor azt mondanám, hogy inkább farizeusságból. (Értsd: Képmutatásból.) De nem vagyok nagyon őszinte. Ezt már meggyóntam, mint írtam is régebben.

Szóval az, hogy az emberiség egyedei mely vallás képviselői, az nagymértékben függ a környezet és a meghatározó emberek (pl. szülők) vallásától, mint szabad döntésből. Mert a szabad döntés nem is lehetséges ebben a kérdésben. Hiszen lehetetlen elvárni, hogy mindenki éveken át tanulmányozza a vallásokat, hogy ki tudja választani a számára megfelelőt.

Ám, ha nagyon mélyre ások, azt is mondhatnám, hogy mindegy, milyen vallású valaki, a végeredménynek ugyanannak kellene lennie. Ugyanazt a célt kellene szolgálnia. Hogy mi ez a cél szerintem? Önmagunk megtalálása. Önmagunk egyenlő a természetességgel, a természettel, az egységgel…Ilyen értelemben a vallások nem szerepeltek fényesen. Mert ennyi évszázad-ezred után sem sikerült ezt elérni a tagjaiknál. Pedig ha ez sikerült volna, most nem állna a Föld a pusztulás szélén…

Ezek saját gondolatok. Mielőtt bárki magáévá tenné, kérdezze meg gyógyszerészét…elmeorvosát…én már megkérdeztem az enyémet…

Tudom, hogy vannak emberek, akik megvilágosodtak, és így tértek meg. De vajon a megvilágosodás miről szólt? Világossá vált, hogy van Isten…O.K. de mi van azzal, hogy elhivatott lett egy vallás irányába is…mondjuk a katolikus valláséba? Miért nem református? Megvilágosodás közben jött az a gondolat is, hogy melyik irányzat legyen?

És egyáltalán fontos-e az élethez a tudás, hogy van Isten? Muszáj ezen gondolkodni ahelyett, hogy csak egyszerűen élnénk? Mert bizonyosat úgyis csak halálunk után fogunk tudni…? Nem inkább Önmagunkat kellene megkeresni? Vagy az ugyanaz?!

Na, megyek, beveszem a gyógyszeremet…