Ez itt a következő bejegyzés...

            A gyónásnál maradva…

Igaz, csak Kereső vagyok, és nem tudom, van-e Isten, mégis elmentem gyónni. Most visszagondolva, nem is tudom mi indított erre. Életem során, bizonyos időszakokban özönvízszerűen elönt a fájdalom. A már végérvényesen helyrehozhatatlan múlt emléke elevenen izzik bennem, mintha nem is hosszú évek teltek volna csak el, hanem csak egy nap – Nem is, hiszen csak az imént… Mikor is? Éppen…tizenöt éve? Amaz pedig húsz??... mintha most lenne…,itt lenne… mégis… elérhetetlen messzeségben van tőlem. -, és az a végtelenül legyengítő tudat, hogy nem tudom visszafordítani az idő kerekét… Néha úgy tetszik, csak egy hajszál kell,… csak… erősen akarni kell, és meg nem történtté tehetem… De aztán jön a betonfal, mint a vonat és hát… a valóság, illúziók nélkül: Nem így van. Kérdés volt számomra, ha kimondom Istennek, amit persze nagyon jól tud, megkönnyebbülök-e? Mert mire megyek Isten bocsánatával, ha magamnak nem tudok megbocsátani? Ha már nem lehet jóvátenni.

            Mint egy végső menedék - az a bizonyos szalmaszál -, kerültem az atya elé, teljes zavarban, mint nem teljesen hívő, mondjuk úgy, hogy félkész hívő. Muszáj volt megpróbálnom…

            Az első, amit meggyóntam, az a legelső gyónásom volt. Hogy templomban is megesküdhessünk férjemmel, hosszú évekkel ezelőtt, gyónni kellett mennem. Az minden volt, csak gyónás nem. Nem vettem komolyan, nem voltam őszinte, nem is éreztem az egészet. Nem volt elmélyedés, inkább lamentálás: Mit mondjak, ami igaz is és hihető is, de nem ad ki engem? Valami ilyesmi. Most már szégyellem, ám nem Isten előtt – mert nem tudom, Ő van-e -, hanem a pap előtt, aki komolyan vett, jóindulattal tekintett rám. Én pedig ezzel kicsúfoltam…még ha nem is vette észre,…hiszen ez nem változtat a lényegen.

            Ezután jött az a bűnbánat, ami minden alkalommal kitépi a szívemet, ahányszor csak eszembe jut…és alig tudtam végigmondani. Még soha senkinek nem említettem, s most, hogy megpróbáltam…mint a csibe, mikor próbál kitörni a tojásból, repedezett a vastag, kemény héj, a hosszú évek alatt lelkemre kérgesedett bűntudat…s törtek fel a könnyeim, csuklott meg  a hangom…s többszöri nekifutásra, nagy nehezen sikerült rekedten, ám érthetően kiadni magamból.

            Azt gondolom, jól választottam meg gyóntatómat. Nagyszerűen kezelte a dolgot. Ért az emberekhez. Azonnal rákérdezett gyermekkorom azon epizódjaira, mely kulcsai történetemnek, s mint kiderült, mentségemre is szólnak.

-         Abban a helyzetben az lett volna rendellenes, ha nem így reagált volna. – mondta, s én hirtelen rádöbbentem, hogy igaza van. Ott volt az orrom előtt az összefüggés, minden eleme megvolt, mégsem raktam össze. Nem, mert a bűntudat nem engedte. Kalodába zárt, s nem hagyta, hogy holmi felismert összefüggés szabadon eresszen. Az ember szögre akaszthatja a pszichológiai tudását, ha saját magáról van szó. Kell némi segítség kívülről, mert az EGO nem enged bennünket. Amit másban meglátunk, önmagunkban csak egy vakfolt. A helytelen Ön-kép igyekszik igazolni saját magát, hogy ne találjunk rá az ÉN-re.

            Én pedig csak zokogtam. És ez nagyon jó volt. Végeredményben akár van Isten, akár nincs, megkönnyebbülést hozott a gyónás. Azt azonban ne gondoljátok, hogy azóta nem fáj. De fáj. Csak a vad oroszlánból egy szelíd kiscica lett. Nem tűnt el, csak kezelhetővé vált. Része lett az emlékeimnek, az én történelmemnek. Megtörtént, tudom az okát, szomorú, de megtanulok vele együtt élni. Mindig ott lesz velem, megszelídülve, beépülve a jövőmbe, és érettebbé téve a felelősségérzetemet. Ez utóbbit legalábbis nagyon remélem…

            Most ott tartok, hogy egyáltalán nem érzem magam semmiért sem bűnösnek… Azt hiszem, el kellene mennem újból az atyához, iránymutatást kérni…Mert hát: Normális ez?

            Hozzáteszem: Igaz, hogy bűnösnek nem, de felelősnek igen.

Kolléganőm azt mondta a minap – ő nagyon vallásos -, hogy nem volt éppen keresztényi viselkedés az ő részéről az előző napi kitörése. Ezért bocsánatot kért tőlünk. Nekem azonban más fogalmaim vannak a keresztényi viselkedésről. Mert tudom, milyen nehéz dolga volt a tegnapi munkával, s semmi sem úgy sült el, ahogy kellett volna. S ahhoz képest nagyon visszafogott volt. Szerintem az ember-séghez hozzátartozik, hogy néha idegesek és feszültek vagyunk, s akkor épp nem tudunk illedelmesek lenni. Az én keresztényi felfogásom az, hogy ez egy természetes viselkedés volt részéről. Nem gépek vagyunk, hanem emberek. Hozzánk tartozik ez is. Nagyon is keresztényi viselkedés volt, s ráadásul bocsánatot is kért, amiért le a kalappal… Persze, lehet, hogy az én keresztényi felfogásom igazából nem is az…

Megint más. Nagynéném azt mondta: - Nem kell úgy elkeseredni! Én mindig a jóra gondolok, és igyekszem nem gondolni a rosszra. A pozitív gondolkodás a lényeg! – Majd később, más témához érve így folytatta: - Én is nagyon feledékeny vagyok, mint anyád. Nem tudom, mi lehet az oka, talán családi vonás… 

Nem vette észre a szerintem nyilvánvaló összefüggést két gondolata között. Vagy észrevette, ám gyorsan el is felejtette…