Válásom

Sokáig magamat hibáztattam a tönkrement házasságom miatt. Azt gondoltam, velem valami nem stimmel. Ez amúgy persze igaz is. Valahogy másképp működök, mint az átlag, vagy mint amit látok magam körül. Rosszul vagyok bekötve, mint tudjuk…

Egyszer csak jött egy pasi (A harmadik.), akibe beleszerettem. Illetve, nem is nevezném szerelemnek, inkább valamiféle őrült komplexusnak (Vagy elmezavar?), ami elemi erővel tört ki belőlem, és az egész életemet elsodorta. Igazából viszonzatlan maradt, nem volt kapcsolatunk, fizikailag nem csaltam meg a férjem, de ez nem is erről szólt. Arról, hogy olyan erőt kaptam, ami kibillentett a házasságból. Mit billentett! Robbantott. Sajnos nem a jó irányba. Lenullázott anyagi téren, és emberileg megsemmisítette azt a valakit, akinek akkor hittem magam. Nem véletlenül írtam így. Azóta sok mindenen mentem keresztül, megjártam vissza-visszatérően személyes poklomat. A személyes pokol számomra a bennem lévő, értékrendszeremnek teljesen ellentmondó, sötét oldal, amiről soha nem gondoltam, hogy van nekem. „…és szabadíts meg a gonosztól…Uram”

Azóta megtanultam a leckét. Az önmegismerés útján csak alázattal járhatok.  Óvatossá váltam saját viselkedésem előrebecslésében. De most nem erről akartam írni, erről majd máskor. Hanem arról, hogy nem értettem magam. Azt gondoltam, hogy nem vagyok képes szeretni. Hogy nem vagyok alkalmas kapcsolatra. Házasságra pláne nem…

            Most már tudom, hogy mi is a helyzet. Nem voltunk soha egy pár. Nem voltunk együtt olyan értelemben, ahogy egy összetartozó pár együtt van. Beszélgetések, közös élmények, a problémák megbeszélése, a viták, amik kellenek egy házasságban. Nem veszekedések! Hanem viták. A kettő nem ugyanaz. A vitákban érvelések, álláspontok összemérése, igények és értékek összeillesztése történik, míg a veszekedéseket érvelés nélküli személyeskedés és hatalmi harc jellemez. A vita a problémamegoldást kísérheti. Nem feltétlenül kíséri, de előfordul.

Az a helyzet, hogy még veszekedésünk sem volt. Ennek az volt az oka, hogy amikor vitázni kellett volna, ő elmenekült. Meg sem akarta hallgatni az érveimet, neki meg nem voltak. Én pedig megsértődtem, és azt gondoltam, hogy akkor többé nem szólok. Mert veszekedni nem szeretek. Ha probléma volt, hallgattam, vagy úgy maradt, vagy megoldottam én magam. Hogy neki megfelelt-e a megoldásom, nem derült ki egyszer sem, mert nem szólt ő sem soha semmiért. Elkezdtünk szinte még friss házasként egymás mellett élni, és nem együtt. Mint két albérlő, akiknek néha vannak közös dolgaik, de amúgy semmi közük egymáshoz. Sokszor nem tudtam, hol van, mikor jön haza, mit érez, mit gondol, mit szeretne. Minden közeledésemet visszaverte, azt mondta, nem fog a szoknyám mellett ülni. Én pedig megsértődtem újra és újra. Egy nap feladtam. Elhatároztam, hogy ha ő így, akkor én is így… És neki nem tűnt fel, hogy én sem mondom el neki hova megyek éppen, meddig maradok, mikor mit szeretnék. Mindez az első évben megtörtént. Láttam, hogy őt nem is érdekli az egész. Csalódtam, és egyedül maradtam. Aztán kezdtem jól érezni magam egyedül, és végül szép lassan eltávolodtam tőle.

Ezt a folyamatot a szexen lehetett a legjobban mérni. Erre utólag jöttem rá. Férjemmel nem éltünk túl sűrűn házaséletet. Eleinte igyekeztem többször rávenni erre, de mintha ugyanazt a mintát követte volna ez a folyamat is, mint a problémák megbeszélése. Vagyis a házasságunk minden területén tett próbálkozásom a közeledésre és a közös együtt-élésre sikertelen maradt. Nem sok idő telt el, és egyszer csak már én sem akartam a szexet. Nem gyakran nem, hanem már ritkán se. Egy idő után menekültem előle. Megtudtam milyen az, amikor néz a macska…és amikor nem… Ez amúgy nem is olyan vicces. Minden alkalommal, amikor közeledett, összevesztünk valamin. Én kezdeményeztem a veszekedést, hogy elkerüljem a…na. Ez sokszor sikerült is. Amikor nem, akkor pedig végig olyan érzésem volt, mintha egy vadidegennel tenném. Egyszerűen nem tudtam, ki az, aki mellettem fekszik az ágyban.

Most, több mint tíz évvel később értettem meg, hogy azért éreztem idegennek, mert az is volt. Nem volt közünk egymáshoz.

Hosszú évekig, amiről azt gondoltam, hogy ok, arról kiderült, hogy következmény. És azonnal természetessé vált az, ami hibás működésnek tűnt. Azt gondoltam, hogy nem vagyok alkalmas a szexre azonos partnerrel, hosszú távon, és emiatt hidegültem el férjemtől és váltam el, miközben fordítva volt. Elhidegültem és emiatt nem akartam vele lenni. Ez pedig természetes folyamat, az lenne furcsa, ha nem így lenne.

Hogy mennyire nem figyelt rám a férjem, az mutatja, hogy nem értette, miért akarok válni. Hiszen minta pár voltunk. Szerinte. Szerette volna hallani tőlem, hogy én megcsaltam és otthagytam egy másik pasiért hipp-hopp. Hogy ő vétlen lehessen a dologban. Habtiszta és ártatlan. Én pedig hitetlenkedve néztem rá. Nem vette észre, hogy nincs is házaséletünk?! Akkor még sehol sem volt „A” pasi, amikor már nem működött a szex közöttünk. Ha mást semmit sem vesz észre, ezt azért kellett volna. És akkor arra gondoltam, hogy soha nem is ismertem ezt az embert. Akkor vált igazán idegenné.

Ezek után úgy tűnik, mintha én nem is lettem volna vétkes. De nem így van. Nekem is benne van a kezem. Mert mindezt a házasság előtt kellett volna észrevenni. Valószínűleg akkor én sem figyeltem őrá. Nem is jutott eszembe megkérdezni, hogy ki is ő. De nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem jutott eszembe megkérdezni magamtól, hogy én ki vagyok! Nem ismertem magam, és nem akartam megismerni őt. Csak szerelmes akartam lenni, kapcsolatot akartam.

Mivel „egyik fontos szereplőt” sem ismertem, nem is lehettem szerelmes. Elkapott egy játszma, és csak azt akartam, hogy elvegyen feleségül. Semmi másra nem gondoltam. Így én is másnak látszottam, nem tudatosan viselkedtem így, de őt is becsaptam magammal kapcsolatban éppúgy, mint saját magam…

Nem tudom, ő mit várt tőlem, de nem akart válni. Nagyon szeretett és kétségbe volt esve, hogy otthagyom. Nagyon szeretett, de azért nem annyira, hogy a saját felelősségét is keresse…hogy figyeljen rám, és észrevegye, hogy valami nincs rendben. És nem akkor, amikor már külső erők feszegetik az amúgy is meggyengült házassági köteléket. Tartok tőle, ő ugyanúgy nem tudta ki is ő, mint ahogy én.

Ha most történt volna mindez, ezzel a tudással, amire szert tettem, nem biztos, hogy így fejeződött volna be a történet. Mert ez a kapcsolat nem kapott esélyt a túlélésre. Már az elején nem. Mert ha mindketten önmagunk tudtunk volna lenni, ezért és csak ezért egymást is tényleg meg tudtuk volna ismerni, lehet, hogy kiderül, mégis összeillünk.

Igazán csak most tudtam meggyászolni ezt a házasságot.

Biztosan még más hibát is követtem el. Vagy igen, vagy nem, vagy rájövök, vagy nem, most már nem lényeges. A legfontosabb összefüggéseket már látom. Ennyi talán elég a továbblépéshez. Éppen ideje, több mint tíz év után.

 Persze ez nem jelenti azt, hogy a következő kapcsolatnál minden rendben lesz. Majd kiderül, ha lesz...

Házassági hirdetés

Alighogy kinőttem a gyermekkoromból. Negyvenhat éves vagyok. Éppen fogyókúrázom. Éppen négy éve.

Két házasságom volt. Az egyik egy évig, a másik hét évig tartott. Az előző volt a hosszabb. És a rosszabb.

Először magamat szeretném megtalálni, aztán téged. Ha akarod, ha nem. 

Szeretem-e a házimunkát? Igen. Hát mit szeretnél, mit mondjak? Erre csak ez a helyes válasz lehetséges. Te szereted? Gondolom, úgy, mint én…

Elvárom, hogy fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Mindig adj igazat, viseld el, ha belegázolok az önérzetedbe, ha nem segítek, ha megcsallak…és nem akarok megváltozni…

Én őszinte leszek veled. Egyszer majd. De addig is mindenképpen tudlak majd kritizálni. Ami a szívemen, az a számon. Elég paraszt tudok lenni, fel sem merül bennem, hogy másnak is lehet igaza.

Remélem, tetszett a bemutatkozásom, gondolom, a tiéd is hasonló lesz majd… Reménykedve várom a hívásod!