Nem folytattam az álláskeresés-munkanélküliség-közmunka problémáját.
Határozottan szorongó érzés fogott el, amikor megtudtam, hogy felvettek közmunkára. Mintha valami bélyeg lenne rajtam. Nem tudom, az igazi dolgozók mit gondoltak, éreztek. (Igazi dolgozó, értsd: munkavállalók, akik a munkáért több fizetést kapnak.) Úgy tűnt számomra, hogy sajnálattal vegyes enyhe tartózkodás jellemezte nagyrészt a hozzánk való viszonyt. Végig kívülállónak éreztem magam, még akkor is, amikor már közelebb kerültünk egymáshoz, és barátságok is kezdtek kialakulni.
Ha eddig azért éreztem magam értéktelennek, mert nem kellett a munkám senkinek- mert nem találtam állást- most azért, mert az én munkám nem ért annyit, mint másé. Ez nem csak a munkát minősíti le, hanem magát az elvégzőét is. Sőt. Inkább őt, mint a munkát… Ez egy komoly üzenet számomra. Mivel azonban határozottan nem szeretnék politizálni, ezért nem folytatom ezt a vonalat.
Most pedig én is igazi dolgozó lettem. Furcsa módon, ez a tartózkodó viselkedés új kollégáim felől is érezhető volt. Most három hét után már nem, de az első napokban igen. Ők tudják, hogy „honnan jöttem”.
Pont olyan munkahelyem van, ahol találkozom a jelenlegi közmunkásokkal. Egy irodában ülök azokkal, akik felveszik őket, és a dokumentumaikat is mi intézzük. Most hogy viszonyulok én, mint munkavállaló az új közmunkásokhoz? Amit érzek, az a szégyen. Sokáig gondolkodtam, hogyan írhatnám ezt le pontosan, de ez a helyes kifejezés. Tudom, hogy ez nem az én kompetenciám, mégis…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.