Mélyen

Két évvel ezelőtt meghalt a nagymamám. Anyám édesanyja. A 91. évében járt. Egy hétig haldoklott a kórházban, megküzdve minden egyes lélegzetvételért, miközben cső vezetett a torkából egy tartályba, hogy elvezesse a valószínűleg véres folyadékot gyomrából. Naponta megszámlálhatatlan fulladási rohammal, emberfeletti küzdéssel…egy hétig bírta. Nagyon hosszú idő a megfulladáshoz. A család ott tolongott mellette, kétségbeesve, vele együtt kapkodva levegő után, tehetetlenül. Végignézni egy szerettünk haldoklását, ahogy lassan megfullad…térdre kényszeríti az embert. Beszélni nem tudott, hallani nem hallott, mert nagyothalló volt. Nem tudtunk kommunikálni vele, sem megfogni a kezét, mert törékeny, papírvékony bőrét átjárta az infúziós tű. Sem átölelni, sem megnyugtatni, csak nézni, ahogy elmegy úgy, hogy semmit sem tehetünk érte. Ott ültem az ágyam mellett, és persze… ilyenkor hívővé válik az ember egy pillanat alatt, és könyörög annak az Istennek, amelyiknek a létét éppen két perce tagadta. Imádkoztam, a magam módján, kértem Istent segítsen Neki, hogy ne fulladjon meg, csak egyszerűen aludjon el, hogy ne szenvedjen…ha már el kell mennie. Volt egy pillanat, amikor ziháló mellkasa megállt és nem mozdult. Mintha szoborrá vált volna. Mintha vége lenne…egészen eddig ezért imádkoztam. S ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, pánik tört rám, s „valaki”kétségbeesve sírt és kiabált a fejemben és a lelkemben: NEEEE!!! S akkor újra levegőt vett, s folytatódott a küzdelem. Én pedig…én pedig szédültem, összetörve éreztem magam, s mélységesen megdöbbentem saját reakciómon. Azt kértem az égtől, hogy ne fulladva haljon meg, s mikor teljesülni látszott kívánságom, rémület tört rám. Mert megéreztem, hogy nem akar meghalni…hogy fél tőle, hogy rémült? Én ennek tulajdonítom. Láttam a szemében a halálfélelmet, s ez rosszabb volt mindennél.

            Azóta többször is eszembe jut. Még mindig fáj a szenvedése, pedig már nincs sehol.

-         Ahányszor rá gondolok, mindig sírok legbelül. Az fáj a legjobban, hogy csalódott bennem. Hogy azt mondta a 95. születésnapján, hogy többet várt tőlem…

-         Tényleg ez fáj a legjobban, vagy az, hogy te is így gondolod belül?

-         Hogy érted?

-         Arra gondolok, hogy a csalódás mindig egy elvárás be nem teljesülésének a következménye. Pl.: Én elvárom, hogy ne költözz el egy nagyobb lakásba…elvárom, hogy végezz el egy egyetemet…hogy kérj bocsánatot…Ha nem teljesíted, csalódok benned. Leginkább akkor, ha az elvárásom önző érdekeken alapszik. Vagyis elsősorban nekem lenne jó, ha maradnál a szomszédomban, mert így többször segíthetsz, ha rászorulok. Nekem jó, ha orvos leszel, mert dicsekedhetek vele. Ezzel az én „rangomat is emeled”…és az is, ha bocsánatot kérsz tőlem, mert ezzel elismered, hogy nekem volt igazam… Vagyis én akarlak irányítani, én akarom megmondani, hogy te mit kezdj az életeddel, hogy Nekem jó legyen… Ha nem teszed, akkor csalódok benned, és ha még önzőbb vagyok, akkor ezt ki is mutatom, hogy ezzel érzelmileg zsarolhassalak. Ezért, nem mások elvárásainak kell eleget tenned, hanem a magad elvárásainak. Nem is lehet mindenki elvárásait teljesíteni, mert előbb-utóbb ellentmondáshoz jutunk. A legnagyobb fájdalom szerintem az, amikor a saját elvárásainknak nem felelünk meg, és erre valaki rávilágít. Mert akkor oszlik el a köd a szemünkből, ha más rávilágít valamire magunkban, amit nem akartunk tudomásul venni.

-         Ha belegondolnék ebbe, és tényleg átérezném, hogy csalódtam magamban, akkor elvesznék. Nem tudnám, hogyan tovább…nem tudnék tovább menni.

-         Nagy a tét. Minél nagyobb, annál fájdalmasabb.

-         Igen. Lehet, hogy tényleg így van, és tényleg csalódtam is magamban. Végül is a közelébe sem járok annak, amit el akartam érni…És akkor hogyan tovább?

-         Ideje az önismeretnek nekilátni. Azért csalódtál magadban, mert a céljaidat nem magadhoz mérted, és ezért nem megfelelően tűzted ki. Nem ismerted magad eléggé.

-         Túl sokat gondoltam magamról?

-         Nem sokat, hanem mást. Nem a saját utadat járod. Nem elég az élethez a tehetség. Ha lelkileg nem vagy rendben, ha nem ismered önmagad, nincs meg a lelki egyensúlyod, nem tudod kibontakoztatni a meglévő képességeidet, és nem tudod, merre indulj. A tanulás, a fejlődés és a siker legnagyobb ellensége az önismeret hiánya. Így az irányt sem találod. Eltévedtél. Kivétel talán a művészek helyzete. Ott néha a lelki zavar segíti a legnagyobb alkotásokat megszületni…

-         A mama…önző volt?

-         …Nem feltétlenül…te voltál a kedvence, és szeretett téged. Én azt mondanám, hogy a csalódása nem igazán csalódás volt. Hanem inkább aggódott. Aggódott, hogy elveszel. Hogy nem állsz meg a saját lábadon. Hogy akit szeret, azt félteni kell, és ezt a féltés-terhet nem veszed le a válláról, ahogy dolgod lenne, mint gyereknek. Hogy saját lábadra állva, szüleid, nagyszüleid megnyugodhassanak…Inkább haragudott, hogy elherdáltad a tehetségedet. Nem hiszem, hogy önző elvárásai lettek volna. Csak az, ami természetes egy szülőnél: állj meg a lábadon, ne kelljen felnőtt létedre aggódni érted…ha így vesszük, van benne némi önzés is…

-         De hát mindenki elvár valamit a másiktól.

-         Hát igen. De nem mindegyik jogos. Nem vagyunk tökéletesek. Nehéz a szabad akaratot tiszteletben tartani. Különösen a másét, főleg a gyerekünkét. Mert azt gondoljuk, ők a tulajdonunk. Isten mindenkinek szabad akaratot adott, mégis mi emberek folyton ezt akarjuk elvenni a másiktól. Ha meg tőlünk akarják elvenni…hát ennél dühítőbb talán nincs is… A kamaszok ezért is dühöngenek…szerintem. Úgy gondolom, vannak helyénvaló elvárások is (Jó esetben.), a felelősségekkel összefüggésben. Elsősorban magunk felé, aztán mások felé.

-         Azt hiszem, a mama tényleg haragudott. Én pedig tényleg csalódtam magamban. A legrosszabb, hogy volt egy olyan végérvényesség színezete a megjegyzésnek. Mintha azt mondta volna, hogy most már nem is fogsz felállni. És…igen…énbennem is van egy ilyen gondolat…ami ijesztő…