Isten, hit...

Gondolkodtam ezen az Isten-i témán.

Mint mondtam, nem vagyok vallásos, inkább keresek és gondolkodom.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy hiszek-e Istenben, főleg gyermekkoromban. Következetesen azt válaszoltam, hogy nem. Így is gondoltam. Ha most megkérdeznék – persze nem teszik, mert nem kíváncsiak rá –  összezavarnának vele, mert nem tudnék egyszerűen válaszolni rá.

Ha azt mondanám, hogy nem, nem lenne igaz, mert valamiben mégiscsak hiszek. Ha igent mondanék, az sem lenne igaz, mert nem tudom, a kérdező mit ért azon, hogy Isten. Lehet, hogy amiben én hiszek – illetve ez inkább csak egy sejtés -, az áll közelebb az igazsághoz, nem pedig az, amiben a kérdező hisz.

Vagyis azért nem tudok válaszolni korrektül a kérdésre, mert nem tudom, mások szerint kiben kellene hinnem. Ki is az az Isten? Persze ezt a kérdést már nagyon sokan tették fel.

De mégis. Tényleg, ki lehet Ő? A mindenható. Persze. De ez mit is jelent pontosan? Maga a szó azt jelenti, hogy nincs semmi, ami ne lenne a hatása alatt. Mert minden-ható.

Ez azt is jelentheti, hogy nem csak a jónak, hanem a rossznak is az ura. Ura és parancsolója. Vagy nem? És ha „de”, akkor mi a helyzet a jósággal és az isteni szeretettel? A jóságos atya-Isten képe. Lehet, hogy jóságos. Nem tudom. Egyszer régen volt egy olyan gondolatom, hogy ha létezik, akkor csak egyszerűen létezik. Se jó, se rossz – ezek úgyis viszonylagos fogalmak, ami egyikünknek jó, a másiknak nem…-, nincsenek sem érzései, sem gondolatai, sem céljai. Egyszerűen csak létezik, mint a világegyetem. (Ha az létezik egyáltalán, és nem káprázat vagyunk mind…)

            Ezt a gondolatot, még nem vetettem el. Meglátjuk, mire jutok.

Szóval hol keressem Istent, és hogyan kereshetek meg valakit, akiről nem tudom, hogy ki?

Mint amikor bőszen keresek valamit, és anyám megkérdezi, hogy mit keresel. Én meg azt válaszolom, hogy fogalmam sincs. Ez viccesnek tűnik, pedig ilyenkor, ha megtalálom, akkor fog eszembe jutni, mit is kerestem. Ezt hívják szerintem felismerésnek. Szoktam hétköznapi dolgokat így keresni, amikor elfelejtem pl., hogy miért mentem be a szobába. Ha meglátom, rögtön bevillan. (Ennek a másik módszere, amikor vissza kell térni az előző cselekvésemhez, és akkor, mivel valószínűleg azzal volt kapcsolatos az elfelejtett dolog, újra eszembe jut. És akkor megint bemehetek a szobába, hogy beérve megint teljesen elfelejtkezzek arról, mit is akartam.)

Szóval a ráismerés, ill. felismerés. Miért ne lehetne Istent is így keresni? Szerintem ez azért nehezebb, mert felismerni csak azt lehet, amit már egyszer láttunk, vagy megtapasztaltunk…

Persze az agyunk sokkal okosabb, mint elképzeljük azt a tudatunkkal. (A tudat csak kiadja a parancsot, a tudattalan pedig megoldja. A tudat pedig csodálkozik, és azt hiszi, hogy csoda történt. Isteni csoda. A tudatból tudattalanba leszálló infó válik érzéssé, ösztönné, ez az a hatodik érzék. És a tudattalan többnyire jól végzi a dolgát, pontosan azt az infót küldi a tudatba, amire szüksége van - amit az énkép igényel, mert végül is ő a parancsnok. Nem az én, hanem az én-kép -. Vagy információ, vagy érzés formájában… Ez csak az én elméletem a tanulással és a pszichénkkel kapcsolatban. De nem folytatom, mert eltérek a témámtól… )

Mivel tehát agyunk okos, meg fogja oldani azt a problémát, amin sokáig rágódunk. Bármi is legyen az. Na ebben például hiszek.