Megjött a hideg, a szél és az eső. Ezek megjöttek, az áram pedig elment. Másfél napig színét sem láttuk. Az első szeles napon meglehetősen fáztam, ezért másnap melegen öltöztem. Utazunk hazafelé a buszon, a szokásos társaság, vagyunk öten-hatan, akik többé-kevésbé egymás mellé ülünk a buszon, ha van lehetőség rá. Beszélgetünk az időről, hogy hideg van, nem megy a fűtés, stb…

-          Rajtam sínadrág van. – mondom, mire a többieknek elkerekedik a szemük. („Nemáá…”) - Fogalmam sincs, hogy illik-e fázni vagy sem, de nem is érdekel. – folytatom.

Némi csönd, majd az egyik társam kiböki:

-          Rajtam is két nadrág van. – Erre derültség támad, mire a harmadikunk:

-          Rajtam is, csak nem mertem mondani.

Erre kitört a nevetés. Én pedig elgondolkodtam. Illik, nem illik, őszinteség, önmagunk felvállalása, kompetencia, önazonosság és a többiek. Sokszor nem merünk őszinték lenni, mert félünk, hogy kinevetnek, miközben lehet, hogy mások is ugyanazt érzik-teszik éppen, csak nem mernek szólni ők sem…

            Hát hogyan legyünk akkor önmagunk? Mi van önmagunk elfogadásával, ha ilyen kis apróságokat is szégyellünk? Mi van a nagy dolgokkal?

Szégyelljük a rossz érzéseinket, a véleményünket, ha eltér másokétól, nem merjük bevallani, ha rosszul esik nekünk valami, vagy hogy éppen mire van igényünk, mit is szeretnénk…

            Egy osztálytalálkozónkon nagyon elhúzódott az az idő, amikor elmondtuk egymásnak, mi is történt velünk amióta szétváltunk. Mivel jó közösség voltunk, és szerettük egymást, ezek a beszámolók félig-meddig beszélgetéssé alakultak, mindenki kérdezett mindenkitől, és már legalább két óra hosszat bent voltunk a teremben. Nekem már nagyon kellett volna WC-re menni, de senki nem mutatott hajlandóságot arra, hogy befejezzük, pedig már mindenki végzett a mondókájával. Végül felálltam, elnézést kértem, és kimentem a mosdóba. Ahogy ezt megtettem sorra jöttek velem a többiek, mert nekik is kellett. Később odajöttek hozzám, és megdicsértek, hogy milyen bátor voltam.

            Hát, ha már ahhoz is bátorság kell, hogy az ember pisilni menjen?

            Most, hogy keresem önmagam, egyre inkább igyekszem felvállalni a dolgaimat. Ez tényleg nem egyszerű. Legalábbis nekem. Ha elfojtom – szorongok, ha bevállalom – el kell viselnem, hogy mások esetleg megszólnak. Mégis az utóbbira törekszem.

            Sokan a legapróbb dolog miatt is képesek megbotránkozni.

Történet:

            Az előző (ideiglenes) munkahelyemen történt. Szokásom, hogy bizonyos gyümölcsteák esetén a filtert kétszer használom fel, mivel két csésze teához is elegendő. Ilyenkor az első használat után a filtert a hűtőbe szoktam rakni, mert megpenészedik, ha elől hagyom. Hát erősen megszóltak érte. Nem tudták, hogy az enyém, csak megbotránkozva mondták, hogy ki az a kicsinyes, hülye…aki képes a teafiltert lehűteni. Kiderült, hogy az egyik közvetlen kollégám is köztük volt. Mondtam neki, hogy: én.

-          Mi a fenének rakod a hűtőbe a filtert?

-          Hát ez valóban súlyos bűn. Gondolom komoly károkat okoztam vele.

-          Hát nem, de…

-          Akkor?! Mintha kiálltam volna az utcasarokra.

Istenem, bocsáss meg, vétkeztem! Nem, nem a „Ne lopj” parancsot és még csak nem is a „ ne paráználkodj” című parancsot sértettem meg. Súlyosabb az én vétkem, nem is tudom el merjem-e mondani Neked… hát…a hűtőben tároltam a teafiltert… Tudod, nehéz gyermekkorom volt…Kérlek, bocsáss meg!

Nem tudom, ki a kicsinyes…Kimutattam a dühömet, és jól esett. Kollégám zavartan húzta be a nyakát, nem tudott erre mit mondani. Később beszélgettünk másról. (Nekem elég, ha kifejezhetem a bosszúságom, utána lehiggadok. Nem szoktam haragot tartani.) Azt mondja: - Hát ma nagyon nem volt kedvem eljönni dolgozni. – Mire én: - Nekem sem. De tudod, muszáj volt. Itt volt a filterem a hűtőben… Ekkor tört ki belőlünk a röhögés… Így lehet egy helyzetet feloldani…

Eurovíziós   győztes.

Nem olvastam ugyan el figyelmesen a szakirodalmat (bulvársajtó), tehát nem tudom, hogy Conchita transzvesztita, vagy simán homokos, vagy hogy egyáltalán mi a különbség. Tisztelem a bátorságáért, hogy merte vállalni önmagát. Nyilván tisztában volt vele, hogy sokan ellenségesen viselkednek majd, mégis bevállalta a szereplést. Mindennek ellenére nehéz volt végignézni enyhe viszolygás nélkül. Ez az érzés bennem semmi mást nem jelent, csak hogy szokatlan számomra. Ha találkoznék vele, nem tudnám, hogyan viszonyuljak hozzá: férfinek tartsam, vagy nőnek. Ez miatt okoz zavart. Mindenki létrehozott egy mintát arról, hogyan viselkedik a nőkkel, illetve a férfiakkal. Legalábbis én megfigyeltem magamon ezt a különbséget. Ha valakit meglátok és azonosítom a nemét, természetesen tudok hozzá viszonyulni. De ebben az esetben, összezavarodik a kialakult rendszerem, és ez okozza a viszolygást.

            Ezen túl azonban, semmi bajom vele, és tetszett a dal is, meg a hangja is.

-          Ha nő akar lenni, akkor miért hagyta meg a szakállát? Ha meg férfi, akkor miért így öltözik? – kérdezte kolléganőm. Nem tőlem, csak úgy, bele az éterbe, mint egy költői kérdést szokás.

-          Mit mondjak a kislányomnak? – kérdezi egy másik…

Lehet, hogy most minden olvasómat elvesztem (azt az egyet), de…képzeljük el ezt a helyzetet:

            Azt mondjuk egy transzvesztitának. Ne akarj nő lenni! Vagy mit? Hogy: Ne érezz úgy, ahogy érzel! Mégis mit csináljon magával szerintünk? Ki az közülünk, aki parancsra tud mást érezni, mint amit érez? Én biztos, hogy nem.

Mi is van az ő önazonosságával? Hát, ha úgy öltözködik, mint egy nő és mellette szakálla van, akkor pontosan az, aki. Nő is és férfi is. Tökéletesen hiteles. Úgy öltözik, ahogy érez.

            Ha létezik szabad akarat, vallásszabadság, emberi jogok, ha szabadon elmondhatjuk a véleményünket – amikor nem hallja senki -, akkor kellene léteznie érzés-szabadságnak is. Mert úgyis  az összes mögött érzések állnak…

            Nem bűnöző, nem csal, nem hazudik, nem lop. Nem okoz kárt senkinek. Sőt. Gyönyörűen énekel, és a száma is jó. (Nekem azért Andrásé volt a legjobb.)

            Azt is el tudnám fogadni, hogy egy művész azért hívná életre ezt a figurát, hogy felhívja a figyelmet egymás elfogadására, a toleranciára…Már ideje lenne…

            Hogy mit mondjunk egy gyereknek? Hát az igazat. Miért hazudnánk neki? Azon kívül, hogy joga van megtudni, milyen a világ, más miatt is fontos őszintének lennünk vele. Ugyanis a gyerek nem burokban él. Már születés után... Ő ugyanúgy találkozik a valósággal, mint mi felnőttek. Ha nem magyarázzuk el, mit lát, saját maga talál ki rá valamit. Ebből pedig félelem, tévképzet és hasonló, egyébként elkerülhető negatív érzések, gátlások, szorongás fejlődhet ki. Nekünk az a dolgunk, hogy elmagyarázzuk nekik azt, amit tapasztal, így készítjük fel az életre.. És nem az, hogy megmondjuk, mit érezzen, mit gondoljon, és mit nézzen, mit ne nézzen. Mit ne akarjon meglátni.

            Utána olvastam a transzvesztita fogalmának. Nem egyszerű, mert nem homokost jelent, vagy legalábbis nem egyértelműen. Nem mélyedtem nagyon bele, így nem lettem okosabb. De nem hermafrodita, ahogy az elején gondoltam. Ez a szó nagyjából keresztül öltözést jelent, vagyis olyan embert, aki a saját nemével ellenkező ruhát hord.

Szóval munkanélküliség, közmunka, állás és a többiek…

Már írtam, hogy hosszú ideig munkanélküli voltam. Nem regisztráltam magam, mert egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy bemenjek a munkaügyi hivatalba.

A múlt alkalommal arról írtam, hogy én ott vagyok, ahol az érzéseim és az igényeim vannak. És ha már azt írtam, akkor azt is el kell mondanom, hogy sokszor nem tudom beazonosítani, mit is érzek éppen. Azt pedig, hogy mire van igényem, azt meg egyáltalán nem tudom pontosítani. Sajnos. Mindez pedig úgy illeszkedik a felvetett témához, hogy amikor kérdezték, hogy miért nem regisztrálok a munkaügyiben, mindig más indokot mondtam. Mindig az adott indok tűnt számomra igaznak. Ennek ellenére válaszadás közben enyhén szorongtam, mert nem tűntem hitelesnek saját magam számára sem. Pedig nagyon meggyőző voltam. Volt egy halkan, lábujjhegyen jelentkező belső hang, aki/ami azt suttogta: nem is igaz…Ezt a suttogást „hallottam meg szorongás formájában”.  Na jó, de akkor mi is az igazság?

Most már értem, hogy egy nagyon erős érzelem tartott vissza. Egyszerűen megalázottnak éreztem magam. Nyilván ez sok mindenből fakad, elsősorban a hiányos önbecsülés, helytelen önkép és önazonosság…Másrészt…ezt majd máskor.

Néhányszor voltam bent a hivatalban, érdeklődni, sőt néha eljutottam ügyintézőhöz is, csak éppen sosem mentem vissza. Úgy éreztem, ez olyan, mint ha koldulnék, és azt gondoltam, hogy az ott dolgozók lenéznek. Ez pontosan azt jelenti, amit leírtam. Nem azt írtam tehát, hogy lenéztek, hanem azt, hogy én éreztem úgy, én gondoltam úgy, mintha lenéztek volna. (Ugye a „kettőnél nem nagyobb”nem azt jelenti, hogy kettőnél kisebb számról beszélek. Azt jelenti, hogy lehet kettőnél kisebb, de lehet maga a kettő is.) Vagyis fogalmam sincs, hogy ténylegesen lenéztek-e. Biztosan volt, aki igen, és volt, aki nem. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy reálisan értékeljem a helyzetet. Magammal voltam elfoglalva. Lekötött az a feladat, hogy mindenkit ellenségnek, fölényesnek lássak. Szinte elvártam, hogy így bánjanak velem. Kemény munka volt. Kész komplexus!

 Azért előfordult olyan is, hogy valaki szemében sajnálatot láttam. Nagyon rendesek voltak, mégis és talán ezért is megsemmisítve éreztem magam. Vagy van rajta sapka, vagy nincs…semmi sem jó.

Ha sajnálnak, az olyan, mintha leírnának. Mintha végérvényesen és hallgatólagosan eldöntetett volna, hogy nekem annyi… Én így éreztem, és úgy tűnt mások is ezt gondolják rólam... Ez ijesztő, főleg, ha van, akiről gondoskodni kell.  Hosszú ideig ilyen állapotban lenni, nekem azt jelentette, hogy belekötött a lelkembe a megalázottság, a feleslegesség érzése, az, hogy értéktelenné vagyok nyilvánítva. Mindez bénítólag hatott rám, és az amúgy is gyenge önbecsülésemet megtépázta. Elkezdtem félni attól, hogy egyszer valaki mégiscsak felvesz, és akkor kiderül, hogy tényleg alkalmatlan vagyok… Attól, hogy behívnak interjúra, és már látszik is, mennyire senki vagyok.

Álláskeresés közben egy alkalommal egy iroda azt mondta, hogy tudna ugyan alkalmazni, de nem fizet semmit. Elégedjek meg azzal, hogy lesz gyakorlatom. (Mert van mérlegképesem, de sosem dolgoztam könyvelőként.) Olyan érzés volt, mintha ezen az emberen keresztül kaptam volna egy jobbegyenest magától a társadalomtól, mondva, hogy: Hát babám, ennyit érsz…

A hosszú otthonlét egyre megszokottabbá vált, egyre kevesebbszer mozdultam ki. Létrehoztam egy lelki csigaházat, melynek falain belül sajnálhattam magam. Ez a beszűkülő komfortzóna erős stressz-fallal védte területét, bármerre próbáltam elhagyni. Ez volt A Fogság.

Sokan megvetik azokat, akik nem próbálnak állást keresni, dolgozni, még akkor sem, ha hajléktalanok lettek. Bevonták a közmunka programba őket, és ők elmenekültek. Nem jártak rendesen, vagy talán ott is hagyták.

Én azt hiszem, értem őket. Szerintem azért húzódoznak, mert beszűkült a komfort-zónájuk. Mert minél nagyobb a váltás, annál erőteljesebb a stressz. Mert létrejött az életvezetésükben egy megszokott minta, szokás, ami „biztonság-érzést” ad nekik. Nem azért, mert ténylegesen biztonságos, hanem mert ismerik. A biztonság azt jelenti: ismerem a veszélyt és fel tudok rá készülni, kezelni tudom. Mert ismerem…és az ismerős rossz még mindig sokkal jobb, mint az ismeretlen „jó”, amiben nem lehet biztos, hogy tényleg jó is. Ezért fordulhat elő, hogy a hosszú ideig börtönben lévő ember, fél „szabadulni”. A hosszú ideig munka nélkül élő ember…a hosszú ideig egyedül élő ember…lehetne ezt a sort folytatni…

Annak pedig, hogy emberek lenéznek másokat, az lehet az egyik oka, hogy nem mernek belegondolni abba, mi lenne, ha nekik nem lenne állásuk. Így öntudatlanul és lelki önvédelemből különbnek kezdik magukat gondolni. Mert ugye, ha ők felettünk állnak, akkor velük ez nem történik meg… Így próbálnak távolságot tartani ettől az eshetőségtől. Vagyis ez a lenézés dolog, ha van, önmagukról szól inkább. Az, aki tisztában van azzal, hogy ő is bármikor az utcára kerülhet, az nem nézi le a munkanélkülieket.

Hogy mi mozdított ki? A felismerés. Rájöttem, hogy ez az erős szorongás a komfortzóna beszűkülése miatt van, és semmi nem fog változni, ha nem teszek semmit. Mert a zóna csak akkor tágul, ha átlépem a határát és szembenézek a stresszel. Ha megvetem a lábam, s kiállom a vihart, mint a fa, remélve, hogy elvonul. Mert a vihar nem tart örökké, lecsendesedik egyszer, ha látja hiábavalóságát, s a komfort-zónánk határa távolabb költözik, s ott várakozik majd. Várja, hogy újra határsértést kövessek el…

 Mese a nyugdíjkorhatárról

A nyugdíjkorhatár 65 év. Itt a vége, fuss el véle...

Aki 40 év feletti álláskereső, az tudja, hogy ez mese...

Nem jelentkeztem sokáig, mert igazi állást találtam. Igazi fizetéssel. Ezen a héten van a „szoktatási” időszak. Én hozzájuk, ők hozzám, a munka pedig szintén hozzám…vagy valami hasonló. Még nem tudják szegények mit vállaltak, és én sem. Tegnap egy szoftverrel ismerkedtem, adatrögzítés címszó alatt. Rögtön az első rögzítésnél olyan feladatot adtam a gépnek, amin erősen elgondolkodott, majd lefagyott. Aztán egymáshoz szoktunk. Ez elég gyorsan ment, lévén a számítógép és én jóban szoktunk lenni. A kollégákkal már nem lesz ilyen gyors az eredmény.

            Egy gondnokság munkaügyén dolgozom, a munkavállaláshoz, és végzéshez, munkaviszony-megszűnéshez kapcsolódó szükséges papírmunka, rögzítések és rendezések, jogszabályok, rendelkezések, utasítások…A közmunkások felvétele illetve most a megszűnése is ide tartozik. Szóval papírhegyek…

Sokszor téma új kollégáim közt maga a közcélú program, illetve akik részt vettek benne általánosságban. Beszélgetés közben elfeledkeznek rólam, hogy én is az voltam, nincs még egy hete sem, majd észbe kapnak, hirtelen zavarba jönnek,  mert nem tudják, hogy milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Az a helyzet, hogy még én sem. De már formálódik bennem a beszámoló, szerintem holnap, vagy szombaton este meg is írom.

Most amúgy is fél kézzel írok, mert a cicám szokás szerint az ölembe fészkelte magát, és az egyik kezemet teljesen lefoglalta, jelentősen lelassítva az írás sebességét.

Üzletkötőknek tanítják a vásárlói megbánást. Ez azt jelenti, hogy ha eladtam valakinek egy terméket, az illető szinte rögtön elbizonytalanodik, és megbánja a vásárlását. Egy „jó” üzletkötő ezt is tudja „kezelni”.

Dolgoztam egy neves cég üzletkötőjeként öt évig. Magas szintű képzéseket és tréningeket tartottak nekünk. Tanultam haszonérvelést, mentorálást, kommunikációt, és ezekből is sokfélét. Miközben a cég tanfolyamain részt vettem, majdnem egy időben magánúton ugyancsak tréningekre jártam, de ezek önismereti tréningek, játszmatréningek, személyiségfejlesztő kurzusok voltak. Nyilvánvalóan más céllal tartották az üzletieket, mint a magánt.

            Sokan nem szeretik az üzletkötőket, és az üzletkötők is sokan nem szeretnek azok lenni, ezért is cserélődnek gyakran. Az egyik legnehezebb szakma. A közhiedelemmel ellentétben azonban, lehet ezt korrektül is csinálni.

A korrekt üzletkötő partnerként tárgyal, tiszteletben tartva a vevő szabad akaratát, igényeit. A játszmát nem erősíti, hanem leépíti, és egyenes, nyílt párbeszédet folytat. Ehhez hozzátartozhat, hogy nem lesz üzlet, mert esetleg kiderül, hogy ez éppen nem előnyös a vevőnek. Benne van a pakliban, ezt az üzletkötő tudomásul veszi és elfogadja. Ha később megváltozik a helyzet és ennek a vevőnek szüksége lesz a termékre, szinte biztos, hogy azt az üzletkötőt hívja, aki kiérdemelte a bizalmát. Ennél a fajta tárgyalásnál az üzletkötő nem csak a termék előnyeit ismerteti, hanem a hátrányait is. Ami még fontosabb, hogy meg is győződik arról, hogy a vevő tényleg megértette a negatív oldalt is. Ez miért fontos? Mert aki a kommunikáció mestere, az tudja úgy irányítani a vevő figyelmét, mint a bűvész. Elmondja ugyan a hátrányokat, de úgy, hogy a vevő aktív emlékezetébe ne kerüljön bele. Ez a kifejezés az én konyhai kifejezésem arra a helyzetre, amikor csak az egyik oldalra emlékszünk, majd amikor ténylegesen szembesülünk a másik oldallal, akkor jobb esetben is csak dereng valami arról, hogy: Jé! Tényleg, valami rémlik! Erről volt szó!

Mi a helyzet, ha nem korrekt módon történik? Szerintem a „vásárlói megbánás” ebben az esetben következik be. Miről is van szó? Arról, hogy ilyenkor az üzletkötő a játszmát nem leépíti, hanem erősíti, és megpróbálja irányítani. Itt nem a termék és a vevő igényeinek kapcsolódási lehetőségeiről van szó, hanem egy "igen" kipréseléséről. Az ügynök inkább érzelmi szálakat próbál felerősíteni, hogy zavarja az objektív érveken alapuló döntést. Ilyenkor a vevő a termék tulajdonságait nem egyforma súllyal hallja meg – mert így van manipulálva -, ezért a vevő aktív emlékezetébe a termék pozitív oldala kerül csak be. Ha érzelmileg döntünk, és nem az eszünkkel, más eredmény születik. Nem ugyanazok a dolgok hangsúlyosak, nem vesszük figyelembe a körülmények nagy részét, csak azt, ami az érzelmeinknek megfelel. Minél erősebbek az érzelmeink, annál jobban befolyásolják a figyelmünket, és blokkolják a logikus gondolkodást. Ha az üzletkötő elment, elmúlik a „varázs”, azaz megszűnik a szituáció érzelmi légköre, és a vevő rájön, hogy valójában nem akarja a terméket. Lehetséges, hogy egyébként szüksége lenne rá, de ez a tárgyalás nem hagyott lehetőséget ennek a felderítésére, nem volt lehetőség szabad döntésre. Na persze minden döntésünkben van érzelem, de nem mindegy mennyi.

Ne gondolja senki, hogy ezeket a módszereket csak és kizárólag az üzletkötők alkalmazzák. A magánéletben én is csinálom tudatosan és tudattalanul. És nem csak másokkal, hanem saját magammal is.

Tegyük fel, hogy egy családapa régóta szeretne egy vizslát, mert az egyik barátja vadász, akinek van vizslája. A kutya egy intelligens, betanított, ügyes vadászkutya.

Nem biztos, hogy maga a kutya kell az apának. Lehet, hogy csak azt a hierarchikus kapcsolatot akarja, ami a kutya és gazdája közt van, de ez mindegy is, a lényeg, hogy ez egy vágy, ami nem észérveken, hanem érzelmen alapszik. Ha valaki felajánl egy kölyköt neki, mondjuk még az ár is jutányos, akkor csak olyan érveket fog találni, ami alátámasztja vágyának teljesülését. Azt a jó érzést, ami a barátja kutyájával kapcsolatosan benne van, hogy szót fogad, igazi társ, hogy egy hűséges barát, esetleg meg is védi a gazdit, elijeszti a macskákat…és hát milyen menő egy vadászkutya, aki csak neki engedelmeskedik. Azt pedig nem veszi figyelembe, hogy pl. ők egy emeletes házban laknak, viszonylag kis lakásban, ő, a felesége, a két gyerek, meg még egy cica, vagy pocok, vagy kaméleon, vagy még akárki. Azt sem gondolja át, hogy a kölyökkutyának tér kell. Ahhoz, hogy intelligens és boldog legyen, tanítani kell, gondozni, foglalkozni vele és hát a legfontosabb a tér, a tér, na és a tér…Barátja foglalkozása ezeknek a feltételeknek maximálisan megfelel.

Családapánk fejében az ellenérvek is ott vannak, de el vannak hallgattatva. Még csak gondolni sem akar rá, mert az veszélyezteti vágyának teljesülését. Ezért lesz ingerült, ha a felesége ezeket az általa elnyomott érveket felhozza, azaz eszébe juttatja. Ezért minden leleményességét latba veti, hogy az ő érvei erősebbek legyenek az asszonyéinál. Ha másképp nem megy, hát akkor hangosabban mondja, vagy úgy irányítja, hogy az övé legyen az utolsó szó. Mert mindannyian tudjuk, hogy az igazság annál van, aki hangosabb, félelmetesebb, vagy aki utoljára szólalt meg,… vagy többször mondja, …vagy személyeskedik. Nem pedig annál, aki a realitást figyelembe véve érvel…Mindenki hallgatott már kampány-csatát…

A hathatós érvelése azonban nem a feleségének szól. Valójában saját magát akarja meggyőzni arról - mint egy üzletkötő -, amiről a lelke mélyén pontosan tudja, hogy nem helyes.

mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Nem volt mondható sem szegénynek, sem gazdagnak, csak egy egyszerű leány volt a sok közül. Szépsége azonban kápráztató volt. Gyönyörű sötétzöld macskaszeme, fekete szempillái, ívelt szemöldöke, fitos orra, hibátlan arcbőre és telt szája vonzotta mindenkinek a tekintetét, aki csak ránézett. Sűrű, vörösen szikrázó hajkoronája ragyogott a napfényben mindenki ámulatára. Egyetlen szépséghibája volt csak. Emiatt azonban senki emberfiának sem kellett. Kövér volt.

            Egyik nap reggel úgy ébredt fel, hogy egy élete egy halála, ő bizony le fog fogyni. Még aznap kikeresett az interneten egy fogyókúrás receptet, és két hónap alatt le is fogyott. A kilók pedig soha többé nem jöttek vissza. Itt a vége, fuss el véle…

 ÉN ott vagyok, ahol az érzéseim és az igényeim vannak. Amikor gyerek voltam, a családban minden felnőtt meg akarta mondani mit érezzek, mit gondoljak, mit akarjak. (Kivéve nagyapám.) Annyira irányítani, kontrollálni akarták az érzéseimet, hogy még a testbeszédemmel sem mutathattam ki pl. a haragomat, mert akkor azonnal rossz gyerek voltam. Ezért mindig a fantáziámba menekültem, ahol azt csinálhattam, amit csak akartam. Aztán észrevettem, hogy már ott is vannak olyan epizódok, amik ugyanúgy blokkolódtak, mint a való világban. Például hiába akartam bosszúból kiborítani a bögre kakaót a hófehér asztalterítőre gondolatban, nem sikerült megjeleníteni ezt a képsort. Nem tudtam, elképzelni magamat, ahogy dühösen fellököm azt a bögrét. Úgy éreztem, még ott is szégyellnem kell magam, mert ott is kiderül, ha „rossz” vagyok. Persze a felnőtteknek szabad volt, mérgesnek lenni, kiabálni, sírni, a valóságban is. Ez az ellentét gyermekkoromban még nem tudatosult (vagy nem emlékszem rá, mert elnyomtam…).  

Aztán ott van az az ellentmondás is, hogy ha gyermekként haragszom, akkor rossz vagyok, vagyis én vagyok a hibás, ha így viselkedem. Ha pedig a szüleim haragszanak, azt én keltettem bennük, tehát megint csak én vagyok a felelős, most már az ő negatív érzéseikért is.

Felnőttként rájöttem, hogy már fogalmam sincs a saját érzéseimről, igényeimről. Hiába van a szándék, hogy nem szeretnék másnak látszani, mint aki vagyok. Ehhez tudnom kellene, ki vagyok.

Persze vannak érzések, gondolatok, amiket érzek és gondolok. Ezeknek azonban csak egy része saját. Nagyrészt inkább másokéival azonosulok, vagyis mások érzése a sajátoménak tűnik. A saját érzéseim egy részét pedig kivetítem másra. Tiszta KÁOSZ. Ez a helyzet hasonlít arra a mondásra, hogy: Ha tudod, hogy az emberek közlésének fele hazugság, akkor okos ember vagy. Bölcs azonban akkor vagy, ha azt is tudod, melyik fele az…(Nem szó szerinti idéztem.) Nem tudom, ki mondta ezt, de „bölcs” ember volt. Vagy lehet, hogy inkább okos?…

 Szóval elég sokszor „nem vagyok magamnál”. Hogy mikor nem és mikor igen… Mikor hazug és mikor nem?...nahát ha ezt minden pillanatban tudni fogom, akkor leszek bölcs. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen állapot. 

Van azért egy jelző-rendszer, ami jelzi, ha éppen magamon kívül vagyok. Egyfajta szorongás, disszonancia érzés…Nem érzem jól magam a bőrömben.

Az Aikido-ban úgy mondják: elhagytam a központomat. Mindig a központban kell dolgozni, mert különben nem lesz egyensúlyom. Elvesztem a stabilitásom, és esélyem sem lesz az ellenféllel szemben. 

Mozgás-gondolkodás-önbecsülés - összekapcsolódó fogalmak.  A negyedik Aikido vizsgámra készülvén megértettem, hogy mozgás és önbecsülés, lelkiállapot mennyire szorosan összefüggenek egymással. Gyakorlás, készülés közben folyton elvesztettem az egyensúlyom, és megbillentem. Így a technikát sem tudtam jól végrehajtani. Nem a technikai tudásommal volt a baj, hanem a lelkierőm, lelki stabilitásom nem volt meg. Ez mutatkozott meg a mozgásomban. Kellett hozzá némi idő, hogy erre rájöjjek. Szerencsére még időben sikerült. Ezért erre a vizsgára „fejben” kellett készülnöm, mozgósítanom minden elszántságot, és lelkierőt, amit csak fellelhettem magamban. A vizsga sikerült.

Hogy sikerült? Alapjában az a nehézség számomra, hogy könnyen áldozatszerepbe csúszom, és képes vagyok hosszabb ideig is bennmaradni. Pontosan azért, mert figyelmen kívül hagyom a saját érzéseimet és igényeimet. Inkább az alkalmazkodás áll a középpontban. Ez egész életemre jellemző. Akkor sikerül komolyabb eredményt elérnem, ha a bennem megbúvó agresszivitás (nem erőszak, hanem az a bizonyos tevékeny vitális erő…) felszínre kerül. Ez nem tudatos, és szinte csak vészhelyzetben kel életre. Az előbb említett helyzetben annyira sikerült felélesztenem, hogy közvetlenül vizsga előtt tele voltam energiával, és alig vártam, hogy tatamira léphessek.

Sajnos, ez a folyamat egyelőre nem tudatos, inkább ilyenkor valamiféle túlélő-ösztön lép életbe, és valahonnan előbányássza belőlem ezt az erőt. A hétköznapokban azonban legtöbbször nem működik.

Az, hogy a mozgáshoz kapcsolódó szavaink ugyanúgy értelmezhetők és alkalmazhatók a lelki állapot és a személyiség leírására is, nem véletlen. Egyensúly, stabilitás, labilitás, instabil, koordináció… Azért, mert a mozgás egy tünet ugyanúgy, mint a kommunikációs stílus. Személyiségünk, lelkiállapotunk, önismeretünk és önbecsülésünk tünete. Tehát mozgásunk, kommunikációnk akkor lesz összeszedett, harmonikus és rendezett, ha személyiségünk is az. Sőt. Tanulni is akkor tudunk hatékonyabban és nagyobb kedvvel, ha rendben vagyunk magunkkal.

Létrejött az élet, s létrejött az intelligencia. Mindennek a világon megvan az ellentéte. 

Intelligencia fénye, ostobaság sötét kútja. Isten és Ördög párosa. A Mindenség és a Megsemmisülés. Úgy tűnik ez utóbbi nyer, már nála a hatalom, egyre kevesebb a fény, s annak is fogy ereje. S ha győz a sötétség, elpusztítja a fényt is. A fény szülte meg saját gyilkosát. S ha a fény nem lesz többé, megsemmisül-e a sötétség?

            S fénykardunk használjuk-e? A tanítás és műveltség, mely pusztítani tudja az ellenséget, hadrendbe állítottuk-e? E két fegyver, mely képes lenne a sötétségből előhívni a fényt, megbecsüljük-e? Hát hiába született meg Jézus, Buddha és a többi óriás? Hiába álltak sorba írók, költők, kiáltásukra nem volt fülünk?

                       Kóborlok a pusztaságban, látható lettem. Messziről menekül előlem zsákmányom-élelmem-életem. Erőm egyre fogy, rogyadozó lépteim alatt omlik a föld.

            Fiókáim honja hol legyen? Nem találok lakhelyet, hiába keringek, nem lesz fészek többé már talán. Társaim is sírnak, s egyre csak kutatnak szellő szárnyakon, kétségbeesve. Hajléktalanság, hogyan tovább?

            Gyökereim kutatnak-keresnek, ismeretlen mélységekben, hol eddig nem volt kényszer járni. S egyszer csak találnak. Ámde mi ez? Mérgezett, poshadt, természettől idegen folyadék az, s nincs visszaút. Ujjaim a mélyben már ott ragadtak, s fájdalmas szuvasodás indult, mint beteg, ápolatlan szájban a fog-sors. Ám ahogy felül, már alul is támad a kór…

            Kincseim elrabolták, ruhám megszaggatták. Arcomra rá sem ismerek, beesett üregek tarkítják, sebhelyekkel teli valaha szép helyeit.

            Elvették élelmem, s ha alamizsnát adnak is, az mérgezett. Italom bűzös, s máskor tiszta kristály, most zavaros pocsolya.

            Szemem-világát megölték, s már kincseim nem lévén, kezem-lábam szaggatják, testem tépik darabokra, szétzúzzák húsom.

            Erőm eltűnt, reményem elúszott, s mint savas vízben a halaknak, ragaszkodásom a léthez elszállt. Némán tűröm immár végzetem.

            Elvakult rablóim, gyilkosaim dühödten, hatalom éhesen törnek-zúznak, eddig csak titokban, álca mögött, de most már a felszínen is nem csak föld-alatt. Nem számít látja-e a Mindenség.

            S még nem tudják, de utolsó szívdobbanásom, utolsó lélegzetem ők már nem élik meg. Mint engem, úgy magukat is megölik, előbb - tudatlanul igaz -, de ők végzik, s szemfödelet ők már nem terítenek rám.

            S Istenhez fohászkodom, bár nem létezik, csak hűlő szívem reméli…s végül…volt egyszer…egy élő bolygó…egy élet…

Ha egy külföldi Magyarországra készül, és szeretne megmártózni a magyar nyelv tengerében – amire nagy valószínűséggel szüksége is lehet, tekintetbe véve átlagos idegen nyelv tudásunkat -, viszonylag egyszerű dolga van. Van egy Joli Joker szavunk, ami a legtöbb főnevünket helyettesíti. Az „izé”. Ennek a szónak megvannak a rokon értelmű testvérei is: hogyishívják, mianeve… Ha ezeket a szavakat megtanulta, már csak valamennyire a nyelvtant kell átnéznie, és már meg is tudja magát értetni.

-         Légy szíves hozd ide a…az… izét!

-         Mit?

-         A…hmh…a…mianevét!

-         Ami a hogyhívjákon van?

-         Azt azt…hát na!

-         Viszem!

Büszkék vagyunk arra, hogy lovas nép vagyunk, mégsem tudunk lovagolni. Hol a ló egyik oldalán vagyunk, hol pedig átesünk a túlsó oldalára. Kevés embert láttam, aki fel tud ülni rá, és még lovagol is rajta.

            A mesék világában élünk, a tisztán jó és tisztán rossz oldalban hiszünk, és ezt az illúziót nem igazán akarjuk feladni. A legkisebb királyfit szeretjük és drukkolunk neki, de nem szívesen fogadjuk el, hogy turkálja az orrát, lenézi az alattvalóit és mindenért a testvéreit hibáztatja… A gonosz mostoháról pedig nem akarjuk tudni, hogy anyagilag segíti a szegény gyerekek oktatását, felkarolja a tehetségeseket…hogy nem is annyira gonosz…

            Ha a tündérről kiderül, hogy ellopta a királylány ékszereit, hirtelen csalódásunkban azt sem fogjuk elhinni róla, hogy megmentette a szegény legény életét. Onnantól kezdve ő lesz a gonosz tündér. A sárkány, aki felfalt huszonháromezer szüzet, majd az égő házból kimentette az embereket (Nem azért, hogy felfalja őket!), hirtelen jóságossá válik, és elfelejtjük a leányokat… Hát szegényke éhes volt.

            Mikor vesszük észre, hogy emberek vagyunk? Én is és mások is. Teszünk jót és rosszat, döntünk helyesen és helytelenül. Kivétel nélkül mindenki. Mikor kezeljük helyén a dolgokat? Mikor fogadjuk el a valóságot? Egyáltalán, mikor látjuk meg?

Nem mindig a jó győz. Helyesen így hangzik: Nem mindig a jó veszít!, és: Nem mindig a rossz győz!.

            Mit jelent az ember? Hogy működik a világ? Úgy, ahogy a mesékben?

            Tavaly segítettem egy fiatalnak az irodalomban. Középiskolás. Ibsen: "A Vadkacsa" című művéről beszélgettünk. Kérdeztem tőle - mert természetesen nem olvasta el a drámát -, hogy mit gondol, mi lett a vége. Kivel mi történt? Ki halt meg a végén? Nem találta el. Hát nem a jónak kell győznie? Kérdezte csodálkozva. Mi az, hogy a rosszak élete jóra fordul, a jók pedig meghalnak, tragédia történik velük…? Hát az nem történhet meg!

            Ez a fiatal amúgy egy okos, éles eszű gyerek. Mégis ezt kérdezte. A mesét persze kineveti. Gyerekeknek való, ugyan már! Miről beszélsz? Miközben a fantasztikus filmek, amiket szeret és néz, sőt szinte minden film ugyanúgy a mese illúzióját erősíti benne. Valahol evidenciává válik, hogy a jónak győznie kell. 

            Egy kis kitérő. Erre visz az eszem. Vagy talán nem is kitérő...: Nem tudom, hogy milyen a mai irodalom oktatás. Láttam néhány könyvesboltban, interneten, hogy a kötelező olvasmányok rövid összefoglalóját árulják. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy elfogadottnak tekinthető, ha a könyveket nem olvassák el. Úgy tűnik, nincs is igazán megkövetelve. Rosszul fogalmazok. Nincs igazán megszerettetve. Az irodalom az életre nevel. Emberekről szól, olyanokról, mint mi. Az érzéseinkről. Rólunk. Ahogy gondolkodunk, ami az igazi életben körülvesz bennünket. Ahogy a történelem az élet tanítómestere, úgy az irodalom is, mert mind a kettő az emberről szól. Arról, hogyan működünk. Nem egy másik bolygó világáról, aminek semmi köze hozzánk és ezért nem is tanulságos számunkra. Mert ha így lenne, akkor tényleg teljesen felesleges lenne. Akkor valóban elég lenne a rövid összefoglaló. Azok a fiatalok, akiket ismerek - van egy-kettő -, nem olvassák el a kötelezőket. Általában csak beleolvasnak és a tankönyvben lévő elemzését tanulják meg. Legtöbbször órán és feleléskor ki sem derül, hogy végig sem olvasta. Amit látok, hogy rengeteg könyv van, rengeteg anyag, és gondolkodni? Hát arra jut a legkevesebb idő.

            Ha nem olvastatjuk el a könyveket, még az élvezettől, a saját élménytől is megfosztjuk az ifjúságot. Elemezni olvasás nélkül, úszni tanulni a parton, Tamagocsit nevelni, virtuális állatokat tartani…Így nem lesz önismeret. Ön és világ ismeret…vagy inkább tapasztalat?

           Én ha egy könyvről nem elmélkedem, nem ízlelgetem egy kicsit, nem hagyom, hogy hasson, hanem rögtön tovább ugrom a következőre, akkor nem sok marad meg belőle. Mert a tanuláshoz, a tapasztalatszerzéshez a gondolkodás és az ezzel töltött megfelelő idő nélkülözhetetlen. Persze vannak zsenik. De az iskolába nem csak zsenik járnak.

Úgy érzem, ez így nincs jól...valahogy elkerülte a kocsi a lovat...

Ez némileg kapcsolódik az őszinteség témakörhöz...

Szóval: A Nem.

 Ezen nem a férfi ill. női nemet értem, hanem a „nem” szót, az igen ellentétét. Angolul no, németül non…, magyarul egy határozott talán…

Milyen választ adhatnak az emberek arra a kérdésre, hogy:

-         Eljössz velem vacsorázni?

(Mivel a beszéd feltalálásával egy új fejezetet nyitott az emberiség egymás manipulálására, szükség van értelmezésre is a beszélgetések teljes megértéséhez azoknak, akik nem ehhez a fajhoz tartoznak. A magyarázó szövegeket zárójelbe teszem.)

-         Igen. (Igen) Ritka eset.

-         Igen. (Nem.)

-         Igen. (Nem, de azt hiszem, hogy igen.)

-         Igen. (Még csak az sem tudatosul bennem, hogy nem tudom, mit akarok.)

-         Igen? (Talán?)

-         Igen.  (Remélem, hogy nem gondolod komolyan.)

-         Nem. (Nem.) Ez szintén ritka.

-         Nem. (Igen.) Gyakori.

Aztán vannak az elkerülők, magyarázók:

o   Ha igent mondanék, anyám megharagudna. (Anyám a világ másik végében él, és már évek óta nem láttam.)

o   Szívesen mennék, de nem fogok ráérni. Ja, hogy még nem is mondtad mikor?

o   Mit mondtál? Jaj, ne haragudj, nem tudok figyelni, annyira rohanok, majd máskor megbeszéljük. (Ekkor látod utoljára.)

o   Mit akarsz ezzel mondani? (Nem akarom, hogy nemet kelljen mondani, mert nem tudok, ezért úgy teszek, mintha nem érteném a kérdést. Mint Saffranek.)

Mi történik egy nemleges válasz után?

Van, aki képtelen elfogadni a NEM -et.

-         Manipulációba kezd, ezzel nyomást gyakorol a másikra.

o   Ugyan már, csak egy vacsora. Nem akarok tőled semmit, csak éhes vagyok és nem szeretek egyedül enni! (Ha ezután mégis elfogadod, persze, hogy úgy veszem, mintha te is akarnál tőlem valamit!)

-         Mintha a „NEM”-et meg sem hallotta volna. És nem azért, mert süket.

o   Eljössz velem vacsorázni?

o   Nem.

o   Akkor este hatkor várlak.

o   NEM.

o   Jöhetsz hétköznapi ruhában is, pizzázni megyünk.

o   NEM!!

o   Akkor ne késs sokat! Szia! (Ha azt hiszed, hogy én azt hiszem, hogy jönni akarsz, akkor majd nem akarsz engem megbántani és eljössz.)(Vagy egyszerűen csak engem nem lehet visszautasítani, így a NEM azt jelenti: IGEN.)

Van, aki ha „NEM”- et kap, megharagszik:

- Képzeld, ismered Julit/Gábort? Egy nagyképű, szemét (Itt további tetszőleges jelzők következhetnek.) némber/alak! Makacs és erőszakos.(Erőszakosan megvédi magát! - Az én támadásomtól. Naná, hogy ő az agresszív- nem azt teszi, amit én szeretnék.)