A héten tele voltam feszültséggel. Szerettem volna megverni valakit. Kit? Hát aki hagyja magát, természetesen! Persze ez nem egészen igaz, mert nem valakit akartam megverni, csak valamiféle boksz-zsákot ütni, vagy…mit tudom én... Maga az ütés a lényeg, nem a tárgya. Mondjuk szétverni valami tárgyat… Egy barátom azt mondta rám, hogy agresszív kismalac. Valójában inkább disznó. Agresszív disznó…, ahogy a tükörbe nézek… Tegnap pedig kénytelen voltam a tükörbe nézni, mert ruhát kellett vennem. Hát nem jöttem boldogan haza. A próbafülkékben lévő tükör egy rosszindulatú fajta, direkt olyan, ami kiemeli a hibákat. És rosszabb esetben nem is egy tükör van, hanem több. Meg tudd nézni a hurkáidat minden irányból…Erős világítás…Nehogy jó napod legyen. Még alulról is kéne egy, és készen van az aznapi depresszió. Ezért nincs otthon nagy tükör. Nem jó úgy kezdeni a napot, hogy a reggeli ébredés rögtön egy orrba vágással kezdődjön: Így nézel ki! Látod?

Amikor fiatal voltam, folyton a tükör előtt lógtam. Tetszett, amit láttam. Most meg azt gondolom, hogy ki kellene tiltani a környékemről a tükröket…Persze lehet, hogy a tükörben van a hiba. Manapság már azt sem képesek jól legyártani…

Nem is a fejemmel van a baj, vagy az öregedéssel, hanem a kilókkal. Minél öregebb vagyok, annál csúnyábban mutatnak a kilók is. A fiatalokon még a háj is másképp rendeződik. Lehet, hogy mégis az öregséggel van a baj? Nem tudom, de az biztos, hogy nekem öreg kilóim vannak. A legrosszabb párosítás.

A ruhák pedig…Ha valamelyik tetszik, az kiemeli a hurkákat. Ami takar, az meg nem tetszik. Ehhez hozzá jön még a szegénység, vagyis ami tetszik és netán még elfogadható lenne, azt nem tudom megfizetni. Valaki megjegyezte félhangosan (Úgy, hogy halljam, de ne tűnjön egyértelműen ki, hogy sértegetni akar…Innen üzenem, hogy: De, kitűnik, és ráadásul egyértelműen…), -  „Kajára, úgy tűnik van pénz!”njm54rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Ez utóbbit a cicám írta, elnézést kérek! Azért nem töröltem ki, mert hasonlóképpen szokott dorombolni. Na jó, az 54 nem stimmel. Az lehet, hogy csak helyesírási hiba.

Hát van pénz kajára, kétségtelen. Még… Kenyér (Finomított lisztből, és nem teljes kiőrlésű…), krumpli, liszt, zsír, tej… Hja, hogy gyümölcs és zöldség? Hal és egyéb húsok? Barna cukor, méz? Arra nincs. Akkor most, hogy is van ez? Elvesztettem a fonalat. Nem úgy van, hogy a minőség számít, nem a mennyiség? Vagy fordítva? Melyik is a drágább? És melyik is hizlal jobban? Összezavarodtam.

Szóval kövérség. Egyre több olyan műsor megy a tévében, aminek az a témája, hogy: „kövéren is szép vagyok, fogadd el magad így”… Ilyen műsorokat sosem kövér emberek vezetnek. „Nem olyan ciki kövérnek lenni.” – mondják. Magukban meg hozzáteszik: Főleg, mert nem én vagyok az, hanem te.

Egy ismerősöm egyenesen azt mondta, hogy testképzavarom van. - Furcsa módon sosem a kövér emberek mondják ezeket, hanem a karcsúak: Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy! Látod én is milyen könnyen megtettem! - Másnap egy fogyókúrás szalonból látom éppen kijönni, miközben a „csodaszert” csúsztatja táskájába, amit bent vásárolt. Eszébe sem jut, hogy ez némileg ellentmondás…Fogadd el magad… Hogyan is lehetnének ők hitelesek számomra?

El kell fogadni magad, ez igaz, de először a jellemvonásaidat, döntéseidet, belső önmagadat. A külső pedig hozzá fog alakulni. Szerintem…

Sokan gondolják magukról, hogy őszinték.

Mi a helyzet pl. akkor, ha azt mondom valakinek? :

Hülye vagy!... Lusta disznó… Teszed-veszed magát…nagyképűsködsz…szemtelen vagy,…nagyon nagy az arcod, radírozzá má le belőle!…Nem tudsz köszönni? Bunkó. Asszed tevagyitta naggyokoss?... Mi van?...Mi van?...Mi van?...

Ebben az esetben, én azt gondolom magamról:

-       Jól megmondtam neki. Én aztán egyenes vagyok. És bátor…Belemondtam egyenesen a szemébe az igazat. Én csak őszinte voltam. Az igazat akarta hallani, nem?

Mások a következő információkat fogják megtudni rólam:

-       Azt hiszi, hogy neki mindig igaza van…

-       Azt hiszi, hogy joga van ítélkezni a másik felett…

-       Haragszik arra az emberre, vagy csak bosszantja valamiért, vagy valami miatt nem tetszik neki, amit csinál…

Milyen információkat lehet megtudni a lehülyézett emberről?

-       Semmit.

Azaz, ha én minősítem a másik személyét, és nem konkrét dolgokról beszélek, hanem a személyére vonatkozóan teszek sértő megjegyzéseket, un. címkét ragasztok rá, olyan messze vagyok az őszinteségtől, mint az emberiség a túléléstől…

Miért? Azért, mert:

-       Én nem ismerhetem ahhoz eléggé a másik embert, hogy megítélhessem. Sem a körülményeit nem ismerhetem, sem az érzéseit, gyermekkorát… Nincs olyan, hogy mindent tudunk egymásról még akkor sem, ha együtt élünk.

-       Nem létezik olyan, hogy valaki hülye, vagy lusta, vagy szemtelen. Olyan van, hogy valaki hülyén viselkedik adott helyzetekben, de biztos, hogy nem viselkedik mindig hülyén. Ezért nem lehet hülye. Az ember nem egyenlő az adott helyzetben produkált viselkedésével.  A lustaságról ugyanezt lehet mondani. Ha az illető megtalálja a célját, amiért úgy gondolja, hogy érdemes lesz tenni, akkor cselekedni fog. Azt gondolom, hogy a lustaság forrása egészen más, mint amit az emberek gondolnak. Köze van a depresszióhoz, a függőséghez, az autonómia hiányához…az akarathoz a legkevéssé. 

-        Az, hogy pontosan mit jelent a hülye, lusta, a bunkó és efféle „szakkifejezések”, az meglehetősen szubjektív. Nem konkrét tettekhez van kötve, hanem ahhoz, hogy nekem tetszik-e ez az ember, vagy nem. Éppen haragszom rá, vagy nem. Amit tesz, az engem idegesít, vagy nem. Ugyanazért „őszintén” lehülyézem a szomszédomat, amiért a barátomon csak nevetek.

Akkor mi is az Őszinte igazság, ahogy szokták volt helytelenül mondani? Az őszinteség nem a másikról szól, hanem rólam.

Mit érzek, mit gondolok. De a gondolataim és a véleményem nem biztos, hogy megegyezik a valósággal. Csak egy szubjektív ön-alkotás, ami belőlem jön.

Vannak, akik a személyiségfejlődést a pozitív gondolkodás útján képzelik el. Pozitív megerősítéseket fogalmaznak meg magukról, és naponta többször is elmondják maguknak. Reggel, munkába menet, munkába jövet, esti meditációban, stb. Mint egy önhipnózist. Okos vagyok, ügyes vagyok, szép vagyok, kiváló egészségnek örvendek - miközben visznek az intenzívre éppen…Én is csináltam ezt, noha nem rendszeresen, mert a kitartás nem erősségem. Nem mondhatnám, hogy voltak eredményeim. Most már azt gondolom, óvatosan kellene ezt a dolgot kezelni. Ha van egy régi, omladozó ház, amit fel akarunk újítani, jól kell ismernünk a házat, a hibákat is fel kell térképeznünk. De ha ahelyett, hogy kiderítenénk a hibák okait, elkezdjük kifesteni és kitakarítani, vagy olyan szinteket kezdünk ráépíteni, amelyekről nem tudjuk, hogy bírja-e az épület, nincs-e rejtett statikai sérülése…hát jobb, ha be sem költözünk.

A pozitív gondolkodás hívei azt mondják, hogy a gondolatainknak pozitívnak kell lenni. (Ezt én is így gondolom, ez egy jó cél.) Szerintük ezt úgy is elérhetjük, hogy megváltoztatjuk azt a kifejezésmódot, ahogyan eddig kommunikáltunk. Ezt kell megvizsgálni, és átalakítani. Pl. Nem vagyok beteg. Ez a mondat nem pozitív. Pozitív az a mondat lenne, hogy: Egészséges vagyok. Vannak könyvek, amikben azt írják, hogy jelen időben kell fogalmazni.

            Ezzel a mondattal nekem az a bajom, hogy ha beteg vagyok, akkor beteg vagyok. Miért mondjam az ellenkezőjét? Most tényleg saját magam nézzem hülyének? Nem elég, hogy mások annak néznek? Még én is?

Ez az egyik legkárosabb dolog magammal szemben, amit megtehetek. Amúgy is félrevezetem magam, amit észre sem veszek, amúgy is mentegetem magam a saját rossz döntéseim miatt (alig tudom fülön csípni, hogy mi is az igazság velem), és még tudatosan is támogassam ezt a folyamatot? Ebben az esetben hol van az én önbizalmam? Nem azt kellene erősíteni? Ezt az én utammal, gyógyulásommal nem tudom összeegyeztetni. Persze lehet, hogy arról van szó, hogy nem értem. Vannak, akik azt mondják, ha betegek, hogy napról napra egyre jobban vagyok. Ezt még el tudom fogadni megoldásnak.

 Szóval ők azt mondják, hogy a pozitív mondatoktól, mintegy az úton visszafelé indulva, megváltoznak a gondolataink. De nehezen hiszem el, hogy pl. a fájdalom, vagy félelem, ami mélyen bennem gyökerezik, amit gyerekkoromban sérülésként kaptam, és még nem is tudatosult esetleg, megváltozik egy pozitív megerősítés hatására. Szerintem inkább elnyomja, és még mélyebbre taszítja a tudat határaitól. Tüdőgyuszit hideg fürdővel kezelni. Tényleg leviszi a lázat, ha folyamatosan benne ülünk. Szó szerint életünk végéig…

Szóval a helyzetet nem tisztázzuk, hanem szőnyeg alá söpörjük, és megpróbálunk úgy tenni, mintha nem is buknánk orra a pukliban. Ó nem estem el! Csak gyorsan feküdtem le. És boldogan mosolygunk, mert hát csak pozitívan! Két foggal…

Nem akartam senkit megbántani, de meggyőződésem, hogy az igazi javulás útja nem boldogsággal van kikövezve. Van benne az is, de leginkább az őszinteségről szól. Arról, hogy kíméletlenül őszinték vagyunk magunkkal, megpróbáljuk megtalálni azokat a folyamatokat, régi sérüléseket, rejtett lelki mechanizmusokat, amik akadályozzák a tisztánlátásunkat magunkkal kapcsolatban. Fülön csípni és szembe nézni a sötét oldallal. Amikor gyerek voltam, nem értettem, miért kell Luke-nak szembenézni a sötét nagyúrral. Miért nem lehet anélkül jedi lovag? Most már tudom, hogy azért, mert a gyógyulás része, hogy szembe nézünk saját sötét erőinkkel. Megismerjük, és megtanuljuk őket kezelni. Féken tartani, ha kell.

 Vajon nem erről szól az ördögűzés folyamata?

Írtam már arról, hogy az önismeret útja nem könnyű, ám nehéz…

Komoly nehézségekkel, akadályokkal kell megküzdenünk.

Ezek közül az egyik legnagyobb a félelem. Mitől? Félelem az ismeretlentől.

-         Mi fog rólam kiderülni? Milyen jellemhibáim lehetnek még?

-         Milyen sérüléseket okoztam a környezetemnek? Hogyan tudok ezzel szembenézni? (Főleg, ha gyereket neveltem, vagy éppen nevelek.)

Ez a félelem egészen furcsa. Rejtőzködik, és iszonyú erős. Úgy működik, mintha egy önálló entitás lenne, aki a háttérben saját magát leplezve irányít, s nemcsak azt titkolja, hogy ő ki, hanem az erejét is. A megtévesztés nagymestere, aki zseniálisan össze tudja zavarni a szálakat, elhomályosítani a képet, elterelni a figyelmet.

            Honnan is táplálkozhat ez a félelem és miért ilyen erős? És miért leplezi magát?

A válasz szerintem az önképben keresendő. Mi az az önkép? Ez vicces dolog. Már ha valaki szereti a groteszk humort. Miről is van szó? Amikor megszületünk, a lehető leghamarabb létre kell hozni egy viszonyítási rendszert, ami a mi operációs rendszerünk lesz. Ez fog segíteni, abban hogy értelmezni tudjuk azt a rengeteg információt, ami körülvesz bennünket, s ez segít kialakítani majd azokat a szoftvereket, melyek a viselkedésünket irányítják. Más szóval tudnunk kell, kik vagyunk, milyenek vagyunk, milyen módszerekkel lehet kezelni az alaphelyzeteket, stb. Az önkép az, amit hiszünk magunkról. Az önkép az operációs rendszer. Egyszerűen. Ez ugye nem azt jelenti, hogy amit hiszünk, az úgy is van. Lehet, hogy úgy van, lehet hogy nem.

Mi ezzel a baj? Hát az, hogy az önképet nem úgy alkotjuk meg, hogy megismerjük önmagunkat. Az önképet mások alakítják ki bennünk. Kisbabaként semmit sem tudunk a világról, abszolút de semmit. Még csak elképzelésünk sincs. Se módszerek, se képzetek, semmi nincs a birtokunkban. Hogyan ismerhetnénk hát meg önmagunkat, honnan tudjuk, kik vagyunk, ha semmiféle információnk sincs semmiről?  Egy kisbaba az önképére vonatkozó következtetéseket abból fogja levonni, ahogyan a szülei vele bánnak. Azt fogja hinni magáról, amit a szülő gondol róla, és úgy is fog bánni magával, ahogy a szülők vele.

Ha az önkép nem helyes, ami az egész alkalmazkodásunk alapja, akkor a választásaink, és az egész életvezetésünk olyan életet eredményez, amiben nem érezzük jól magunkat. Nem tudjuk igazán, hol lehet a hiba, egyszerűen csak nem érezzük magunkat elégedettnek, boldognak, mintha nem a saját életünket élnénk. És végül is, nem is azt éljük.

A félelem forrása pedig az, hogy mi lesz velem, ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam, és akit másokkal elhitettem…Egy önvédelmi mechanizmus, megvédi az operációs rendszert. Mert ha az összeomlik, akkor minden addigi tapasztalat használhatatlan, az információk és maga a kapcsolatrendszerünk is értelmetlenné válik. S mert magunkat az önképünkkel azonosítjuk, így ha azt támadás éri, úgy érezzük, a létünket fenyegeti. Pedig csak egy álarc…

Mert ha az önkép helyes, ez a félelem ismeretlen számunkra. Tudjuk, hogy hiába ér támadás, mi akkor is megmaradunk annak, akik vagyunk. 

 Mi is tehát az önismeret útján az egyik legnagyobb félelem?

      Ha megtalálom igazi önképem, a torz álarc alatt dideregni, magányosan, s egymásra mosolygunk, fellélegezve…otthon leszek. De mi lesz az álarcra épített tapasztalataimmal? Hogyan értelmezzem újra az információ rengeteget, mely rólam szól? Mi lesz, ha összeomlik, mint a hegyoldal, ha a fák gyökerei alól kimossa a talajt az esővíz? A felépített  ÉN romba dől? És ha igen, hogyan tudom újból összerakni? Össze lehet-e? Vagy csak toldozni-foltozni lehet? Ha meglesz az igazi arcom, sem vehetem le a maszkot? Csak itt-ott tépkedhetek belőle egy-két darabot, hogy minél kevesebbet takarjon? Mi lesz velem, ha az alapokat ledöntöm? Lelkem építményei is romba dőlnek majd? Mihez viszonyuljak akkor? S ha mégis, ha az álarc maga én vagyok? Ha nincs mögötte semmi, hiába keresem, mint a tükör mögötti árnyat, mert szüleim teremtménye én magam vagyok?

            Elképzelhető-e, hogy a szervezetünk nem csak fizikai szinten képes gyógyulni? Lehetséges-e egy olyan öngyógyító folyamat, mely a lelkünket gyógyítja? Lelki fehérvérsejtek garmadája? Lelki immunrendszer, melyet testünk minden egyes sejtje, atomja, kvantum-szintje, energiaszintje ismer, csak a tudatunk nem? S ha igen, segít kicserélni valós önképünkre a hamist, s közben az építményt úgy átszervezni, hogy ne zuhanjon magába?

Remélem…és mégis félek…

Amióta elkezdtem ezt a blogot, a gondolatok nem hagynak nyugodni. Csak jönnek és jönnek, tülekednek. Mint diák koromban, amikor szálltunk fel a buszra. Ez élet-halál harc. Tolakodnak a gondolat diákjaim. Én is én is! Engedj előre!.. De én voltam itt előbb!... Rátapostál a lábamra, hülye vagy?.. A francba, lemaradtam… Zsibonganak, és már megint kénytelen vagyok robotpilótára kapcsolni, de már nem csak az utcán, hanem a munkahelyen is. Közben próbálok a feladataimra koncentrálni, s hessegetem a gondolataimat. Hülye verebek, nem értenek a szóból…

            Mára is mást terveztem, de muszáj volt leülni írni…

            Egy ismerősöm azt kérdezte, hogy minek gondolkodom annyit? Minek kérdezem folyton magamtól, hogy miért? Miért keresem önmagam, csak csinálom magamnak a bajt, ahelyett, hogy egyszerűen csak élnék. Úgy bele a világba.

Mindezt azért mondta, mert amióta dolgozom magamon, úgy tűnik, mintha folyamatosan lehangolt lennék. Mintha előtte jobb lett volna.

Azt írtam az előbbi bejegyzésben, hogy nem bántam meg, hogy az önismeret rögös útjára léptem. Ez így nem teljesen igaz. Vagyis nem egészen önszántamból kezdtem el, és az sem pontos megfogalmazás, hogy nem bántam meg.

            Ugyanis a folyamat közben több alkalommal is mélységesen bántam annyira, hogy ilyenkor vissza-visszatértem a dac-korszakomba, amit pedig három éves koromban állítólag magam mögött hagytam. Igaz ezt a környezetem egy része következetesen cáfolja...

            Az pedig, hogy nem önszántamból történt…Főiskolától kezdett érdekelni a pszichológia, önismeret, hozzunk ki legtöbbet magunkból, másokból, ki vagyok és hasonló témák. Erről már írtam. De ez pusztán csak elméleti síkon maradt, információk, ismeretek, kósza gondolatok kapcsolódtak össze laza kötésben a fejemben. Az igazi önismerettől elég messze álltam, annak ellenére, hogy meg voltam győződve az ellenkezőjéről. Maga a folyamat nem „élt”. Én magam nem éltem át, nem éreztem a bőrömön.

Aztán elvesztettem valakit, aki nekem fontos volt. Olyan hirtelen és felfoghatatlan volt a halála számomra, hogy megzuhantam. Főleg azért is, mert nem tudtam tőle elbúcsúzni. Sőt, csúnyán viselkedtem vele, mikor utoljára találkoztunk. Kivétel nélkül mindenkire haragudtam. Úgy éreztem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Gépiesen tettem a dolgom, gondolatok nélkül. Robotpilótára voltam kapcsolva. A temetés után kialakult bennem egy vihar előtti csend. És aztán kitört. Történt valami, ami kirobbantott a helyzetemből. Az életem káosszá alakult, felmondtam a munkahelyemen, visszaéltem mások bizalmával, súlyosan magamra haragítottam a környezetemet és barátaimat…Elindultam lefelé a gödör aljára.      

Visszagondolva elképedtem azon, hogy a robbanást kiváltó esemény olyan ponton támadott, ami a leggyengébb láncszem volt mindig az életemben. Bármi más történik, nem indul be bennem semmi láncreakció, és másképp alakul minden. (Persze ebben nem lehetek biztos. Lehet, hogy mindenképpen felszínre tör.) Mindenesetre beindult, és darabjaira hullott minden. Ez volt az én ősrobbanásom. Abban a forgatagban, eszembe sem jutott a pszichológia. Önismeret?! Olyan viselkedéseket produkáltam, ami messze állt az értékrendemtől, és ezt még csak fel sem ismertem akkor. Fogalmam sem volt arról, mit és miért csinálok, és ilyen „csekélységeken” nem is gondolkodtam.

            Akkor azt hittem, ott vesztettem el önmagammal a kapcsolatot. Ebben most már nem vagyok biztos. Ez sokkal régebben történhetett, csak akkor robbant az arcomba. 

Önismereti munka

A személyiségfejlődés legfontosabb része.

Nem mondhatnám, hogy gyermekkoromtól kezdve ismerem magam. Sőt. Még csak azt sem tudtam, hogy ez egyáltalán KÉRDÉS, azt meg pláne nem, hogy ez fontos lehet az életem során. Tudatlanságban éltem, egyszerűen, naivan. Sokat idegeskedtem, ennek okát másokban láttam. Boldog, felhőtlen gyermekkor. Tartott 30 évig.

Aztán kezdett feltűnni, hogy mindig ugyanolyan helyzetbe kerülök, pedig nem is ugyanazok az emberek vannak körülöttem. Majd jöttek a kérdések:

- Miért viselkednek mások másokkal másképp, mint velem? Miért vagyok sokszor feszült, miért fáj a fejem annyit, miért idegeskedem annyit, és honnan jön ez a félelem, ami bennem van?

- Aztán olyan helyzetbe is kerültem, hogy magam számára is furcsán viselkedtem. Ez pedig még erősebben elgondolkodtatott.

Főiskolán azt mondta nekem egy fiú, hogy van, aki úgy éli le az életét, hogy soha nem ismeri meg önmagát. Ezt én magamra vettem. Nem, nem haragudtam meg. Egyszerűen rájöttem(9 év múlva), hogy igaza van, és ez a pillanat lett az időszámításom kezdete. Amikor először gondolkodtam el azon, hogy ki is vagyok én.

            Érdekes módon eszembe se jutott szakemberhez fordulni. Saját magam akartam megismerni magam. Akkor még nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz út. Nehéz, hosszú, félelmetes és indulatokat, fájdalmat rejt.

Mégsem bántam meg, hogy elkezdtem. Van ebben a folyamatban, ezekben a tapasztalatokban valami hihetetlenül jó. Mint amikor valaki elhatározza, hogy lefutja a Maraton-t. Küzd, izzad, és egyáltalán nem érzi jól magát. Testi-lelki nehézségeken megy keresztül, és néha szidja magát, és azt kérdezi magától, hogy minek? Aztán, amikor jönnek az eredmények, az egész folyamat jó érzéssel tölti el. Nem csak a siker, hanem az egész küzdelem. Élvezetessé lesz. „S az ember célja e küzdés maga.” (Mondom én, aki egyáltalán nem futottam le a maratont...)

            Ha valaki erre adná a fejét, azt csak biztatni tudom.

2. Személyiségfejlődés n + 1 pontja 

1. Mindenki hülye, csak én nem.
2. Ez feltűnik nekem.
3. Lehet, hogy én is hülye vagyok? (Kóros esetben: Lehet, hogy csak én vagyok az?)
4. Igen, az vagyok.
5. Rájövök, hogy vannak normálisak is. Gyanakodni kezdek rájuk, sőt, meg is haragszom. Hogy kire, az még nem tisztázott…
6. Jó lenne, ha én is normális lennék.
7. A szakirodalomhoz fordulok, és ez alapján figyelni kezdek másokat.
8. Figyelni kezdem magam.
9. Felismerem egy-két hülye viselkedésem. Miután már megcsináltam őket. Azt gondolom, ez az összes, amin változtatni kell.
10. Már megint hülyén viselkedtem! És már megint utólag jövök rá. Bűntudatom van és szégyellem magam. Kell ez nekem? Újult erővel belebújok a szakirodalomba.
11. Újabb helytelen viselkedést azonosítok! Hülye szakkönyvek!
12. Összeveszek mindenkivel. Kikészülök.
13. A barátaimmal is vitába keveredem.
14. Áttörés! Viselkedésem közben jövök rá, hogy hülye vagyok. Mégsem tudom abbahagyni.
15. A 10-től 14. pontig újra…sokszor. Mintha egy „Belső Én” döbbenten figyelné a hülyeségeimet. A „Külső” pedig egyre dühösebb emiatt saját magára. Erről mélyen hallgatok mások előtt. Nem szeretnék zárt osztályra kerülni.
16. Hirtelenjében normális vagyok a szomszédommal. Ő kihívja rám a mentőket. Én erre leordítom a fejét, ő pedig megnyugszik: minden a régi...
17. Feladom. Maradok ilyen, és kész!
18. Semmi sem a régi. Másnak látom az ismerősöket, a barátaim között sem érzem jól magam. Egyedül vagyok. Esténként a plafont nézem, ismerem az összes pókot. Elkeresztelem őket. Végtére is keresztesek. Kellett nekem ez az egész önismeretesdi. Biztosan meg vagyok átkozva.
19. Túl vagyok pár jósnőn, máguson, táltoson és varázslón. Jaj annak, aki megátkozott! Meg a pénztárcámnak is.
20. A régi életemet akarom!
21. A helyzet változatlan, csak néha vetek lapos oldalpillantásokat a félredobott pszichológiakönyvek felé.
22. Hirtelen felismeréseim támadnak! Emiatt úgy közlekedem, mint egy zombi. Befelé figyelek. Az utcán a robotpilóta vezet. A saját anyámat nem ismerem fel mellettem a buszon. Hosszas magyarázkodás után végre elhiszi, hogy nem vettem észre. Majd átadom Neki a helyem.
23. Szinte észrevétlenül visszaszokom a könyvekre és külső segítség bevonásán töröm a fejem.
24. Új barátokra lelek. Ők értik, min megyek keresztül. Segítenek ebben. Néhány régi barátom is támogat.

Azt gondoltam, hogy ezek a pontok sorban jönnek. De nem. Össze-vissza. És leginkább vissza...térnek. Amikor azt gondolom, hogy most már jobb, akkor minden eddiginél rosszabbá válik. 

 Remélem, hogy a végén a 42, és nem inkább a 22-es csapdája vár!

1. Ez egy gondolat-napló. Lesz benne minden, ami foglalkoztat. Pszichológia, spiritualitás, filozófia, egyéb hétköznapi események, néha közélet is. Talán. Némi helyesírási hiba -nem szándékosan-, ellentmondások, körmondatok - ha nem sikerül röviden fogalmazni. Ez nálam hangulat kérdése is. A legtöbbször előforduló téma a személyiségfejlődés, önismeret, nem véletlenül. Nem mondhatom magam kiegyensúlyozottnak. Bár ha a folyamatos önsajnálatot nézem, akkor mégiscsak… Illetve… szóval mit is értek pontosan a kiegyensúlyozott személyiség alatt? Na ez az… Erről és hasonló dolgokról szeretnék írni.

Nem várom el, hogy bárki higgyen nekem, vagy egyetértsen. Ez a blog magamért van elsősorban, mert azt remélem, hogy rákényszerülök a régóta őrzött gondolat-vázlatokat kifaragni, a régi írásaimat véglegesíteni. Mindez talán rendszerbe szerveződik a fejemben és a lelkemben, hogy a gondolataim külső formát nyerve már nem belülről feszítenek majd, s megkönnyebbülök tőle. Mert nem hagynak nyugodni, itt zsonganak elmém szobáiban, beleértve a dolgozószobát is, lépni nem tudok tőlük.

 Írtam, hogy biztosan lesznek ellentmondások. Erről azt gondolom, csak látszólag azok. Én inkább belső, rejtett összefüggések érzésbeli, gondolati, viselkedésbeli megnyilvánulásainak sejtem őket. Meg egyébként is. Szerintem maga az élet csupa ellentmondás. Vagy mégsem? Erről fogalmam sincs.

Túl sok az „előszó”, mintha bocsánatot kérnék azért, hogy leírom a gondolataimat. Ez egy démonom a sok közül, a „bocsánat, hogy gondolataim vannak” című. Na és persze bocsánat, hogy ezeket le is írom! Nahát. Ebből mindjárt ki is derül, hogy van a fejemben bőven hibás szoftver. 

            A hozzászólásoknak örülni fogok, a céltalan sértegetőket ki fogom zárni. Negatív kritikát meg lehet fogalmazni normális hangnemben is. Ez a része a „blogozásnak” számomra még ismeretlen. Nem tudom, milyen hozzászólások lehetnek még, amit nem szeretnék engedélyezni, de meg fogom indokolni a kizárást pár szóval, ha más indokkal tettem, mint ahogy ígértem. Mondjuk, lehet üzleti célú hozzászólás is, amit nem tartok helyénvalónak.

#

            A munkaügyi hivatalban láttam egy táblát, ami a fogason lógott: „A kabátokért nem vállalunk felelősséget”. Nem is volt rajta kabát egy sem. (Mindet elvitték?) De egy sapka és egy láthatósági mellény igen. Ez teljesen érthető. Ha csak a kabátokért nem … Máskülönben minek is lenne ott fogas?