Amióta elkezdtem ezt a blogot, a gondolatok nem hagynak nyugodni. Csak jönnek és jönnek, tülekednek. Mint diák koromban, amikor szálltunk fel a buszra. Ez élet-halál harc. Tolakodnak a gondolat diákjaim. Én is én is! Engedj előre!.. De én voltam itt előbb!... Rátapostál a lábamra, hülye vagy?.. A francba, lemaradtam… Zsibonganak, és már megint kénytelen vagyok robotpilótára kapcsolni, de már nem csak az utcán, hanem a munkahelyen is. Közben próbálok a feladataimra koncentrálni, s hessegetem a gondolataimat. Hülye verebek, nem értenek a szóból…
Mára is mást terveztem, de muszáj volt leülni írni…
Egy ismerősöm azt kérdezte, hogy minek gondolkodom annyit? Minek kérdezem folyton magamtól, hogy miért? Miért keresem önmagam, csak csinálom magamnak a bajt, ahelyett, hogy egyszerűen csak élnék. Úgy bele a világba.
Mindezt azért mondta, mert amióta dolgozom magamon, úgy tűnik, mintha folyamatosan lehangolt lennék. Mintha előtte jobb lett volna.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.