Vannak, akik a személyiségfejlődést a pozitív gondolkodás útján képzelik el. Pozitív megerősítéseket fogalmaznak meg magukról, és naponta többször is elmondják maguknak. Reggel, munkába menet, munkába jövet, esti meditációban, stb. Mint egy önhipnózist. Okos vagyok, ügyes vagyok, szép vagyok, kiváló egészségnek örvendek - miközben visznek az intenzívre éppen…Én is csináltam ezt, noha nem rendszeresen, mert a kitartás nem erősségem. Nem mondhatnám, hogy voltak eredményeim. Most már azt gondolom, óvatosan kellene ezt a dolgot kezelni. Ha van egy régi, omladozó ház, amit fel akarunk újítani, jól kell ismernünk a házat, a hibákat is fel kell térképeznünk. De ha ahelyett, hogy kiderítenénk a hibák okait, elkezdjük kifesteni és kitakarítani, vagy olyan szinteket kezdünk ráépíteni, amelyekről nem tudjuk, hogy bírja-e az épület, nincs-e rejtett statikai sérülése…hát jobb, ha be sem költözünk.
A pozitív gondolkodás hívei azt mondják, hogy a gondolatainknak pozitívnak kell lenni. (Ezt én is így gondolom, ez egy jó cél.) Szerintük ezt úgy is elérhetjük, hogy megváltoztatjuk azt a kifejezésmódot, ahogyan eddig kommunikáltunk. Ezt kell megvizsgálni, és átalakítani. Pl. Nem vagyok beteg. Ez a mondat nem pozitív. Pozitív az a mondat lenne, hogy: Egészséges vagyok. Vannak könyvek, amikben azt írják, hogy jelen időben kell fogalmazni.
Ezzel a mondattal nekem az a bajom, hogy ha beteg vagyok, akkor beteg vagyok. Miért mondjam az ellenkezőjét? Most tényleg saját magam nézzem hülyének? Nem elég, hogy mások annak néznek? Még én is?
Ez az egyik legkárosabb dolog magammal szemben, amit megtehetek. Amúgy is félrevezetem magam, amit észre sem veszek, amúgy is mentegetem magam a saját rossz döntéseim miatt (alig tudom fülön csípni, hogy mi is az igazság velem), és még tudatosan is támogassam ezt a folyamatot? Ebben az esetben hol van az én önbizalmam? Nem azt kellene erősíteni? Ezt az én utammal, gyógyulásommal nem tudom összeegyeztetni. Persze lehet, hogy arról van szó, hogy nem értem. Vannak, akik azt mondják, ha betegek, hogy napról napra egyre jobban vagyok. Ezt még el tudom fogadni megoldásnak.
Szóval ők azt mondják, hogy a pozitív mondatoktól, mintegy az úton visszafelé indulva, megváltoznak a gondolataink. De nehezen hiszem el, hogy pl. a fájdalom, vagy félelem, ami mélyen bennem gyökerezik, amit gyerekkoromban sérülésként kaptam, és még nem is tudatosult esetleg, megváltozik egy pozitív megerősítés hatására. Szerintem inkább elnyomja, és még mélyebbre taszítja a tudat határaitól. Tüdőgyuszit hideg fürdővel kezelni. Tényleg leviszi a lázat, ha folyamatosan benne ülünk. Szó szerint életünk végéig…
Szóval a helyzetet nem tisztázzuk, hanem szőnyeg alá söpörjük, és megpróbálunk úgy tenni, mintha nem is buknánk orra a pukliban. Ó nem estem el! Csak gyorsan feküdtem le. És boldogan mosolygunk, mert hát csak pozitívan! Két foggal…
Nem akartam senkit megbántani, de meggyőződésem, hogy az igazi javulás útja nem boldogsággal van kikövezve. Van benne az is, de leginkább az őszinteségről szól. Arról, hogy kíméletlenül őszinték vagyunk magunkkal, megpróbáljuk megtalálni azokat a folyamatokat, régi sérüléseket, rejtett lelki mechanizmusokat, amik akadályozzák a tisztánlátásunkat magunkkal kapcsolatban. Fülön csípni és szembe nézni a sötét oldallal. Amikor gyerek voltam, nem értettem, miért kell Luke-nak szembenézni a sötét nagyúrral. Miért nem lehet anélkül jedi lovag? Most már tudom, hogy azért, mert a gyógyulás része, hogy szembe nézünk saját sötét erőinkkel. Megismerjük, és megtanuljuk őket kezelni. Féken tartani, ha kell.
Vajon nem erről szól az ördögűzés folyamata?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.