Önkép

Írtam már arról, hogy az önismeret útja nem könnyű, ám nehéz…

Komoly nehézségekkel, akadályokkal kell megküzdenünk.

Ezek közül az egyik legnagyobb a félelem. Mitől? Félelem az ismeretlentől.

-         Mi fog rólam kiderülni? Milyen jellemhibáim lehetnek még?

-         Milyen sérüléseket okoztam a környezetemnek? Hogyan tudok ezzel szembenézni? (Főleg, ha gyereket neveltem, vagy éppen nevelek.)

Ez a félelem egészen furcsa. Rejtőzködik, és iszonyú erős. Úgy működik, mintha egy önálló entitás lenne, aki a háttérben saját magát leplezve irányít, s nemcsak azt titkolja, hogy ő ki, hanem az erejét is. A megtévesztés nagymestere, aki zseniálisan össze tudja zavarni a szálakat, elhomályosítani a képet, elterelni a figyelmet.

            Honnan is táplálkozhat ez a félelem és miért ilyen erős? És miért leplezi magát?

A válasz szerintem az önképben keresendő. Mi az az önkép? Ez vicces dolog. Már ha valaki szereti a groteszk humort. Miről is van szó? Amikor megszületünk, a lehető leghamarabb létre kell hozni egy viszonyítási rendszert, ami a mi operációs rendszerünk lesz. Ez fog segíteni, abban hogy értelmezni tudjuk azt a rengeteg információt, ami körülvesz bennünket, s ez segít kialakítani majd azokat a szoftvereket, melyek a viselkedésünket irányítják. Más szóval tudnunk kell, kik vagyunk, milyenek vagyunk, milyen módszerekkel lehet kezelni az alaphelyzeteket, stb. Az önkép az, amit hiszünk magunkról. Az önkép az operációs rendszer. Egyszerűen. Ez ugye nem azt jelenti, hogy amit hiszünk, az úgy is van. Lehet, hogy úgy van, lehet hogy nem.

Mi ezzel a baj? Hát az, hogy az önképet nem úgy alkotjuk meg, hogy megismerjük önmagunkat. Az önképet mások alakítják ki bennünk. Kisbabaként semmit sem tudunk a világról, abszolút de semmit. Még csak elképzelésünk sincs. Se módszerek, se képzetek, semmi nincs a birtokunkban. Hogyan ismerhetnénk hát meg önmagunkat, honnan tudjuk, kik vagyunk, ha semmiféle információnk sincs semmiről?  Egy kisbaba az önképére vonatkozó következtetéseket abból fogja levonni, ahogyan a szülei vele bánnak. Azt fogja hinni magáról, amit a szülő gondol róla, és úgy is fog bánni magával, ahogy a szülők vele.

Ha az önkép nem helyes, ami az egész alkalmazkodásunk alapja, akkor a választásaink, és az egész életvezetésünk olyan életet eredményez, amiben nem érezzük jól magunkat. Nem tudjuk igazán, hol lehet a hiba, egyszerűen csak nem érezzük magunkat elégedettnek, boldognak, mintha nem a saját életünket élnénk. És végül is, nem is azt éljük.

A félelem forrása pedig az, hogy mi lesz velem, ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam, és akit másokkal elhitettem…Egy önvédelmi mechanizmus, megvédi az operációs rendszert. Mert ha az összeomlik, akkor minden addigi tapasztalat használhatatlan, az információk és maga a kapcsolatrendszerünk is értelmetlenné válik. S mert magunkat az önképünkkel azonosítjuk, így ha azt támadás éri, úgy érezzük, a létünket fenyegeti. Pedig csak egy álarc…

Mert ha az önkép helyes, ez a félelem ismeretlen számunkra. Tudjuk, hogy hiába ér támadás, mi akkor is megmaradunk annak, akik vagyunk. 

 Mi is tehát az önismeret útján az egyik legnagyobb félelem?

      Ha megtalálom igazi önképem, a torz álarc alatt dideregni, magányosan, s egymásra mosolygunk, fellélegezve…otthon leszek. De mi lesz az álarcra épített tapasztalataimmal? Hogyan értelmezzem újra az információ rengeteget, mely rólam szól? Mi lesz, ha összeomlik, mint a hegyoldal, ha a fák gyökerei alól kimossa a talajt az esővíz? A felépített  ÉN romba dől? És ha igen, hogyan tudom újból összerakni? Össze lehet-e? Vagy csak toldozni-foltozni lehet? Ha meglesz az igazi arcom, sem vehetem le a maszkot? Csak itt-ott tépkedhetek belőle egy-két darabot, hogy minél kevesebbet takarjon? Mi lesz velem, ha az alapokat ledöntöm? Lelkem építményei is romba dőlnek majd? Mihez viszonyuljak akkor? S ha mégis, ha az álarc maga én vagyok? Ha nincs mögötte semmi, hiába keresem, mint a tükör mögötti árnyat, mert szüleim teremtménye én magam vagyok?

            Elképzelhető-e, hogy a szervezetünk nem csak fizikai szinten képes gyógyulni? Lehetséges-e egy olyan öngyógyító folyamat, mely a lelkünket gyógyítja? Lelki fehérvérsejtek garmadája? Lelki immunrendszer, melyet testünk minden egyes sejtje, atomja, kvantum-szintje, energiaszintje ismer, csak a tudatunk nem? S ha igen, segít kicserélni valós önképünkre a hamist, s közben az építményt úgy átszervezni, hogy ne zuhanjon magába?

Remélem…és mégis félek…