Azt írtam az előbbi bejegyzésben, hogy nem bántam meg, hogy az önismeret rögös útjára léptem. Ez így nem teljesen igaz. Vagyis nem egészen önszántamból kezdtem el, és az sem pontos megfogalmazás, hogy nem bántam meg.
Ugyanis a folyamat közben több alkalommal is mélységesen bántam annyira, hogy ilyenkor vissza-visszatértem a dac-korszakomba, amit pedig három éves koromban állítólag magam mögött hagytam. Igaz ezt a környezetem egy része következetesen cáfolja...
Az pedig, hogy nem önszántamból történt…Főiskolától kezdett érdekelni a pszichológia, önismeret, hozzunk ki legtöbbet magunkból, másokból, ki vagyok és hasonló témák. Erről már írtam. De ez pusztán csak elméleti síkon maradt, információk, ismeretek, kósza gondolatok kapcsolódtak össze laza kötésben a fejemben. Az igazi önismerettől elég messze álltam, annak ellenére, hogy meg voltam győződve az ellenkezőjéről. Maga a folyamat nem „élt”. Én magam nem éltem át, nem éreztem a bőrömön.
Aztán elvesztettem valakit, aki nekem fontos volt. Olyan hirtelen és felfoghatatlan volt a halála számomra, hogy megzuhantam. Főleg azért is, mert nem tudtam tőle elbúcsúzni. Sőt, csúnyán viselkedtem vele, mikor utoljára találkoztunk. Kivétel nélkül mindenkire haragudtam. Úgy éreztem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Gépiesen tettem a dolgom, gondolatok nélkül. Robotpilótára voltam kapcsolva. A temetés után kialakult bennem egy vihar előtti csend. És aztán kitört. Történt valami, ami kirobbantott a helyzetemből. Az életem káosszá alakult, felmondtam a munkahelyemen, visszaéltem mások bizalmával, súlyosan magamra haragítottam a környezetemet és barátaimat…Elindultam lefelé a gödör aljára.
Visszagondolva elképedtem azon, hogy a robbanást kiváltó esemény olyan ponton támadott, ami a leggyengébb láncszem volt mindig az életemben. Bármi más történik, nem indul be bennem semmi láncreakció, és másképp alakul minden. (Persze ebben nem lehetek biztos. Lehet, hogy mindenképpen felszínre tör.) Mindenesetre beindult, és darabjaira hullott minden. Ez volt az én ősrobbanásom. Abban a forgatagban, eszembe sem jutott a pszichológia. Önismeret?! Olyan viselkedéseket produkáltam, ami messze állt az értékrendemtől, és ezt még csak fel sem ismertem akkor. Fogalmam sem volt arról, mit és miért csinálok, és ilyen „csekélységeken” nem is gondolkodtam.
Akkor azt hittem, ott vesztettem el önmagammal a kapcsolatot. Ebben most már nem vagyok biztos. Ez sokkal régebben történhetett, csak akkor robbant az arcomba.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.