Létrejött az élet, s létrejött az intelligencia. Mindennek a világon megvan az ellentéte.
Intelligencia fénye, ostobaság sötét kútja. Isten és Ördög párosa. A Mindenség és a Megsemmisülés. Úgy tűnik ez utóbbi nyer, már nála a hatalom, egyre kevesebb a fény, s annak is fogy ereje. S ha győz a sötétség, elpusztítja a fényt is. A fény szülte meg saját gyilkosát. S ha a fény nem lesz többé, megsemmisül-e a sötétség?
S fénykardunk használjuk-e? A tanítás és műveltség, mely pusztítani tudja az ellenséget, hadrendbe állítottuk-e? E két fegyver, mely képes lenne a sötétségből előhívni a fényt, megbecsüljük-e? Hát hiába született meg Jézus, Buddha és a többi óriás? Hiába álltak sorba írók, költők, kiáltásukra nem volt fülünk?
Kóborlok a pusztaságban, látható lettem. Messziről menekül előlem zsákmányom-élelmem-életem. Erőm egyre fogy, rogyadozó lépteim alatt omlik a föld.
Fiókáim honja hol legyen? Nem találok lakhelyet, hiába keringek, nem lesz fészek többé már talán. Társaim is sírnak, s egyre csak kutatnak szellő szárnyakon, kétségbeesve. Hajléktalanság, hogyan tovább?
Gyökereim kutatnak-keresnek, ismeretlen mélységekben, hol eddig nem volt kényszer járni. S egyszer csak találnak. Ámde mi ez? Mérgezett, poshadt, természettől idegen folyadék az, s nincs visszaút. Ujjaim a mélyben már ott ragadtak, s fájdalmas szuvasodás indult, mint beteg, ápolatlan szájban a fog-sors. Ám ahogy felül, már alul is támad a kór…
Kincseim elrabolták, ruhám megszaggatták. Arcomra rá sem ismerek, beesett üregek tarkítják, sebhelyekkel teli valaha szép helyeit.
Elvették élelmem, s ha alamizsnát adnak is, az mérgezett. Italom bűzös, s máskor tiszta kristály, most zavaros pocsolya.
Szemem-világát megölték, s már kincseim nem lévén, kezem-lábam szaggatják, testem tépik darabokra, szétzúzzák húsom.
Erőm eltűnt, reményem elúszott, s mint savas vízben a halaknak, ragaszkodásom a léthez elszállt. Némán tűröm immár végzetem.
Elvakult rablóim, gyilkosaim dühödten, hatalom éhesen törnek-zúznak, eddig csak titokban, álca mögött, de most már a felszínen is nem csak föld-alatt. Nem számít látja-e a Mindenség.
S még nem tudják, de utolsó szívdobbanásom, utolsó lélegzetem ők már nem élik meg. Mint engem, úgy magukat is megölik, előbb - tudatlanul igaz -, de ők végzik, s szemfödelet ők már nem terítenek rám.
S Istenhez fohászkodom, bár nem létezik, csak hűlő szívem reméli…s végül…volt egyszer…egy élő bolygó…egy élet…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.