Központ

 ÉN ott vagyok, ahol az érzéseim és az igényeim vannak. Amikor gyerek voltam, a családban minden felnőtt meg akarta mondani mit érezzek, mit gondoljak, mit akarjak. (Kivéve nagyapám.) Annyira irányítani, kontrollálni akarták az érzéseimet, hogy még a testbeszédemmel sem mutathattam ki pl. a haragomat, mert akkor azonnal rossz gyerek voltam. Ezért mindig a fantáziámba menekültem, ahol azt csinálhattam, amit csak akartam. Aztán észrevettem, hogy már ott is vannak olyan epizódok, amik ugyanúgy blokkolódtak, mint a való világban. Például hiába akartam bosszúból kiborítani a bögre kakaót a hófehér asztalterítőre gondolatban, nem sikerült megjeleníteni ezt a képsort. Nem tudtam, elképzelni magamat, ahogy dühösen fellököm azt a bögrét. Úgy éreztem, még ott is szégyellnem kell magam, mert ott is kiderül, ha „rossz” vagyok. Persze a felnőtteknek szabad volt, mérgesnek lenni, kiabálni, sírni, a valóságban is. Ez az ellentét gyermekkoromban még nem tudatosult (vagy nem emlékszem rá, mert elnyomtam…).  

Aztán ott van az az ellentmondás is, hogy ha gyermekként haragszom, akkor rossz vagyok, vagyis én vagyok a hibás, ha így viselkedem. Ha pedig a szüleim haragszanak, azt én keltettem bennük, tehát megint csak én vagyok a felelős, most már az ő negatív érzéseikért is.

Felnőttként rájöttem, hogy már fogalmam sincs a saját érzéseimről, igényeimről. Hiába van a szándék, hogy nem szeretnék másnak látszani, mint aki vagyok. Ehhez tudnom kellene, ki vagyok.

Persze vannak érzések, gondolatok, amiket érzek és gondolok. Ezeknek azonban csak egy része saját. Nagyrészt inkább másokéival azonosulok, vagyis mások érzése a sajátoménak tűnik. A saját érzéseim egy részét pedig kivetítem másra. Tiszta KÁOSZ. Ez a helyzet hasonlít arra a mondásra, hogy: Ha tudod, hogy az emberek közlésének fele hazugság, akkor okos ember vagy. Bölcs azonban akkor vagy, ha azt is tudod, melyik fele az…(Nem szó szerinti idéztem.) Nem tudom, ki mondta ezt, de „bölcs” ember volt. Vagy lehet, hogy inkább okos?…

 Szóval elég sokszor „nem vagyok magamnál”. Hogy mikor nem és mikor igen… Mikor hazug és mikor nem?...nahát ha ezt minden pillanatban tudni fogom, akkor leszek bölcs. Nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen állapot. 

Van azért egy jelző-rendszer, ami jelzi, ha éppen magamon kívül vagyok. Egyfajta szorongás, disszonancia érzés…Nem érzem jól magam a bőrömben.

Az Aikido-ban úgy mondják: elhagytam a központomat. Mindig a központban kell dolgozni, mert különben nem lesz egyensúlyom. Elvesztem a stabilitásom, és esélyem sem lesz az ellenféllel szemben. 

Mozgás-gondolkodás-önbecsülés - összekapcsolódó fogalmak.  A negyedik Aikido vizsgámra készülvén megértettem, hogy mozgás és önbecsülés, lelkiállapot mennyire szorosan összefüggenek egymással. Gyakorlás, készülés közben folyton elvesztettem az egyensúlyom, és megbillentem. Így a technikát sem tudtam jól végrehajtani. Nem a technikai tudásommal volt a baj, hanem a lelkierőm, lelki stabilitásom nem volt meg. Ez mutatkozott meg a mozgásomban. Kellett hozzá némi idő, hogy erre rájöjjek. Szerencsére még időben sikerült. Ezért erre a vizsgára „fejben” kellett készülnöm, mozgósítanom minden elszántságot, és lelkierőt, amit csak fellelhettem magamban. A vizsga sikerült.

Hogy sikerült? Alapjában az a nehézség számomra, hogy könnyen áldozatszerepbe csúszom, és képes vagyok hosszabb ideig is bennmaradni. Pontosan azért, mert figyelmen kívül hagyom a saját érzéseimet és igényeimet. Inkább az alkalmazkodás áll a középpontban. Ez egész életemre jellemző. Akkor sikerül komolyabb eredményt elérnem, ha a bennem megbúvó agresszivitás (nem erőszak, hanem az a bizonyos tevékeny vitális erő…) felszínre kerül. Ez nem tudatos, és szinte csak vészhelyzetben kel életre. Az előbb említett helyzetben annyira sikerült felélesztenem, hogy közvetlenül vizsga előtt tele voltam energiával, és alig vártam, hogy tatamira léphessek.

Sajnos, ez a folyamat egyelőre nem tudatos, inkább ilyenkor valamiféle túlélő-ösztön lép életbe, és valahonnan előbányássza belőlem ezt az erőt. A hétköznapokban azonban legtöbbször nem működik.

Az, hogy a mozgáshoz kapcsolódó szavaink ugyanúgy értelmezhetők és alkalmazhatók a lelki állapot és a személyiség leírására is, nem véletlen. Egyensúly, stabilitás, labilitás, instabil, koordináció… Azért, mert a mozgás egy tünet ugyanúgy, mint a kommunikációs stílus. Személyiségünk, lelkiállapotunk, önismeretünk és önbecsülésünk tünete. Tehát mozgásunk, kommunikációnk akkor lesz összeszedett, harmonikus és rendezett, ha személyiségünk is az. Sőt. Tanulni is akkor tudunk hatékonyabban és nagyobb kedvvel, ha rendben vagyunk magunkkal.