Megjött a hideg, a szél és az eső. Ezek megjöttek, az áram pedig elment. Másfél napig színét sem láttuk. Az első szeles napon meglehetősen fáztam, ezért másnap melegen öltöztem. Utazunk hazafelé a buszon, a szokásos társaság, vagyunk öten-hatan, akik többé-kevésbé egymás mellé ülünk a buszon, ha van lehetőség rá. Beszélgetünk az időről, hogy hideg van, nem megy a fűtés, stb…

-          Rajtam sínadrág van. – mondom, mire a többieknek elkerekedik a szemük. („Nemáá…”) - Fogalmam sincs, hogy illik-e fázni vagy sem, de nem is érdekel. – folytatom.

Némi csönd, majd az egyik társam kiböki:

-          Rajtam is két nadrág van. – Erre derültség támad, mire a harmadikunk:

-          Rajtam is, csak nem mertem mondani.

Erre kitört a nevetés. Én pedig elgondolkodtam. Illik, nem illik, őszinteség, önmagunk felvállalása, kompetencia, önazonosság és a többiek. Sokszor nem merünk őszinték lenni, mert félünk, hogy kinevetnek, miközben lehet, hogy mások is ugyanazt érzik-teszik éppen, csak nem mernek szólni ők sem…

            Hát hogyan legyünk akkor önmagunk? Mi van önmagunk elfogadásával, ha ilyen kis apróságokat is szégyellünk? Mi van a nagy dolgokkal?

Szégyelljük a rossz érzéseinket, a véleményünket, ha eltér másokétól, nem merjük bevallani, ha rosszul esik nekünk valami, vagy hogy éppen mire van igényünk, mit is szeretnénk…

            Egy osztálytalálkozónkon nagyon elhúzódott az az idő, amikor elmondtuk egymásnak, mi is történt velünk amióta szétváltunk. Mivel jó közösség voltunk, és szerettük egymást, ezek a beszámolók félig-meddig beszélgetéssé alakultak, mindenki kérdezett mindenkitől, és már legalább két óra hosszat bent voltunk a teremben. Nekem már nagyon kellett volna WC-re menni, de senki nem mutatott hajlandóságot arra, hogy befejezzük, pedig már mindenki végzett a mondókájával. Végül felálltam, elnézést kértem, és kimentem a mosdóba. Ahogy ezt megtettem sorra jöttek velem a többiek, mert nekik is kellett. Később odajöttek hozzám, és megdicsértek, hogy milyen bátor voltam.

            Hát, ha már ahhoz is bátorság kell, hogy az ember pisilni menjen?

            Most, hogy keresem önmagam, egyre inkább igyekszem felvállalni a dolgaimat. Ez tényleg nem egyszerű. Legalábbis nekem. Ha elfojtom – szorongok, ha bevállalom – el kell viselnem, hogy mások esetleg megszólnak. Mégis az utóbbira törekszem.

            Sokan a legapróbb dolog miatt is képesek megbotránkozni.

Történet:

            Az előző (ideiglenes) munkahelyemen történt. Szokásom, hogy bizonyos gyümölcsteák esetén a filtert kétszer használom fel, mivel két csésze teához is elegendő. Ilyenkor az első használat után a filtert a hűtőbe szoktam rakni, mert megpenészedik, ha elől hagyom. Hát erősen megszóltak érte. Nem tudták, hogy az enyém, csak megbotránkozva mondták, hogy ki az a kicsinyes, hülye…aki képes a teafiltert lehűteni. Kiderült, hogy az egyik közvetlen kollégám is köztük volt. Mondtam neki, hogy: én.

-          Mi a fenének rakod a hűtőbe a filtert?

-          Hát ez valóban súlyos bűn. Gondolom komoly károkat okoztam vele.

-          Hát nem, de…

-          Akkor?! Mintha kiálltam volna az utcasarokra.

Istenem, bocsáss meg, vétkeztem! Nem, nem a „Ne lopj” parancsot és még csak nem is a „ ne paráználkodj” című parancsot sértettem meg. Súlyosabb az én vétkem, nem is tudom el merjem-e mondani Neked… hát…a hűtőben tároltam a teafiltert… Tudod, nehéz gyermekkorom volt…Kérlek, bocsáss meg!

Nem tudom, ki a kicsinyes…Kimutattam a dühömet, és jól esett. Kollégám zavartan húzta be a nyakát, nem tudott erre mit mondani. Később beszélgettünk másról. (Nekem elég, ha kifejezhetem a bosszúságom, utána lehiggadok. Nem szoktam haragot tartani.) Azt mondja: - Hát ma nagyon nem volt kedvem eljönni dolgozni. – Mire én: - Nekem sem. De tudod, muszáj volt. Itt volt a filterem a hűtőben… Ekkor tört ki belőlünk a röhögés… Így lehet egy helyzetet feloldani…

Eurovíziós   győztes.

Nem olvastam ugyan el figyelmesen a szakirodalmat (bulvársajtó), tehát nem tudom, hogy Conchita transzvesztita, vagy simán homokos, vagy hogy egyáltalán mi a különbség. Tisztelem a bátorságáért, hogy merte vállalni önmagát. Nyilván tisztában volt vele, hogy sokan ellenségesen viselkednek majd, mégis bevállalta a szereplést. Mindennek ellenére nehéz volt végignézni enyhe viszolygás nélkül. Ez az érzés bennem semmi mást nem jelent, csak hogy szokatlan számomra. Ha találkoznék vele, nem tudnám, hogyan viszonyuljak hozzá: férfinek tartsam, vagy nőnek. Ez miatt okoz zavart. Mindenki létrehozott egy mintát arról, hogyan viselkedik a nőkkel, illetve a férfiakkal. Legalábbis én megfigyeltem magamon ezt a különbséget. Ha valakit meglátok és azonosítom a nemét, természetesen tudok hozzá viszonyulni. De ebben az esetben, összezavarodik a kialakult rendszerem, és ez okozza a viszolygást.

            Ezen túl azonban, semmi bajom vele, és tetszett a dal is, meg a hangja is.

-          Ha nő akar lenni, akkor miért hagyta meg a szakállát? Ha meg férfi, akkor miért így öltözik? – kérdezte kolléganőm. Nem tőlem, csak úgy, bele az éterbe, mint egy költői kérdést szokás.

-          Mit mondjak a kislányomnak? – kérdezi egy másik…

Lehet, hogy most minden olvasómat elvesztem (azt az egyet), de…képzeljük el ezt a helyzetet:

            Azt mondjuk egy transzvesztitának. Ne akarj nő lenni! Vagy mit? Hogy: Ne érezz úgy, ahogy érzel! Mégis mit csináljon magával szerintünk? Ki az közülünk, aki parancsra tud mást érezni, mint amit érez? Én biztos, hogy nem.

Mi is van az ő önazonosságával? Hát, ha úgy öltözködik, mint egy nő és mellette szakálla van, akkor pontosan az, aki. Nő is és férfi is. Tökéletesen hiteles. Úgy öltözik, ahogy érez.

            Ha létezik szabad akarat, vallásszabadság, emberi jogok, ha szabadon elmondhatjuk a véleményünket – amikor nem hallja senki -, akkor kellene léteznie érzés-szabadságnak is. Mert úgyis  az összes mögött érzések állnak…

            Nem bűnöző, nem csal, nem hazudik, nem lop. Nem okoz kárt senkinek. Sőt. Gyönyörűen énekel, és a száma is jó. (Nekem azért Andrásé volt a legjobb.)

            Azt is el tudnám fogadni, hogy egy művész azért hívná életre ezt a figurát, hogy felhívja a figyelmet egymás elfogadására, a toleranciára…Már ideje lenne…

            Hogy mit mondjunk egy gyereknek? Hát az igazat. Miért hazudnánk neki? Azon kívül, hogy joga van megtudni, milyen a világ, más miatt is fontos őszintének lennünk vele. Ugyanis a gyerek nem burokban él. Már születés után... Ő ugyanúgy találkozik a valósággal, mint mi felnőttek. Ha nem magyarázzuk el, mit lát, saját maga talál ki rá valamit. Ebből pedig félelem, tévképzet és hasonló, egyébként elkerülhető negatív érzések, gátlások, szorongás fejlődhet ki. Nekünk az a dolgunk, hogy elmagyarázzuk nekik azt, amit tapasztal, így készítjük fel az életre.. És nem az, hogy megmondjuk, mit érezzen, mit gondoljon, és mit nézzen, mit ne nézzen. Mit ne akarjon meglátni.

            Utána olvastam a transzvesztita fogalmának. Nem egyszerű, mert nem homokost jelent, vagy legalábbis nem egyértelműen. Nem mélyedtem nagyon bele, így nem lettem okosabb. De nem hermafrodita, ahogy az elején gondoltam. Ez a szó nagyjából keresztül öltözést jelent, vagyis olyan embert, aki a saját nemével ellenkező ruhát hord.