Szóval munkanélküliség, közmunka, állás és a többiek…
Már írtam, hogy hosszú ideig munkanélküli voltam. Nem regisztráltam magam, mert egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy bemenjek a munkaügyi hivatalba.
A múlt alkalommal arról írtam, hogy én ott vagyok, ahol az érzéseim és az igényeim vannak. És ha már azt írtam, akkor azt is el kell mondanom, hogy sokszor nem tudom beazonosítani, mit is érzek éppen. Azt pedig, hogy mire van igényem, azt meg egyáltalán nem tudom pontosítani. Sajnos. Mindez pedig úgy illeszkedik a felvetett témához, hogy amikor kérdezték, hogy miért nem regisztrálok a munkaügyiben, mindig más indokot mondtam. Mindig az adott indok tűnt számomra igaznak. Ennek ellenére válaszadás közben enyhén szorongtam, mert nem tűntem hitelesnek saját magam számára sem. Pedig nagyon meggyőző voltam. Volt egy halkan, lábujjhegyen jelentkező belső hang, aki/ami azt suttogta: nem is igaz…Ezt a suttogást „hallottam meg szorongás formájában”. Na jó, de akkor mi is az igazság?
Most már értem, hogy egy nagyon erős érzelem tartott vissza. Egyszerűen megalázottnak éreztem magam. Nyilván ez sok mindenből fakad, elsősorban a hiányos önbecsülés, helytelen önkép és önazonosság…Másrészt…ezt majd máskor.
Néhányszor voltam bent a hivatalban, érdeklődni, sőt néha eljutottam ügyintézőhöz is, csak éppen sosem mentem vissza. Úgy éreztem, ez olyan, mint ha koldulnék, és azt gondoltam, hogy az ott dolgozók lenéznek. Ez pontosan azt jelenti, amit leírtam. Nem azt írtam tehát, hogy lenéztek, hanem azt, hogy én éreztem úgy, én gondoltam úgy, mintha lenéztek volna. (Ugye a „kettőnél nem nagyobb”nem azt jelenti, hogy kettőnél kisebb számról beszélek. Azt jelenti, hogy lehet kettőnél kisebb, de lehet maga a kettő is.) Vagyis fogalmam sincs, hogy ténylegesen lenéztek-e. Biztosan volt, aki igen, és volt, aki nem. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy reálisan értékeljem a helyzetet. Magammal voltam elfoglalva. Lekötött az a feladat, hogy mindenkit ellenségnek, fölényesnek lássak. Szinte elvártam, hogy így bánjanak velem. Kemény munka volt. Kész komplexus!
Azért előfordult olyan is, hogy valaki szemében sajnálatot láttam. Nagyon rendesek voltak, mégis és talán ezért is megsemmisítve éreztem magam. Vagy van rajta sapka, vagy nincs…semmi sem jó.
Ha sajnálnak, az olyan, mintha leírnának. Mintha végérvényesen és hallgatólagosan eldöntetett volna, hogy nekem annyi… Én így éreztem, és úgy tűnt mások is ezt gondolják rólam... Ez ijesztő, főleg, ha van, akiről gondoskodni kell. Hosszú ideig ilyen állapotban lenni, nekem azt jelentette, hogy belekötött a lelkembe a megalázottság, a feleslegesség érzése, az, hogy értéktelenné vagyok nyilvánítva. Mindez bénítólag hatott rám, és az amúgy is gyenge önbecsülésemet megtépázta. Elkezdtem félni attól, hogy egyszer valaki mégiscsak felvesz, és akkor kiderül, hogy tényleg alkalmatlan vagyok… Attól, hogy behívnak interjúra, és már látszik is, mennyire senki vagyok.
Álláskeresés közben egy alkalommal egy iroda azt mondta, hogy tudna ugyan alkalmazni, de nem fizet semmit. Elégedjek meg azzal, hogy lesz gyakorlatom. (Mert van mérlegképesem, de sosem dolgoztam könyvelőként.) Olyan érzés volt, mintha ezen az emberen keresztül kaptam volna egy jobbegyenest magától a társadalomtól, mondva, hogy: Hát babám, ennyit érsz…
A hosszú otthonlét egyre megszokottabbá vált, egyre kevesebbszer mozdultam ki. Létrehoztam egy lelki csigaházat, melynek falain belül sajnálhattam magam. Ez a beszűkülő komfortzóna erős stressz-fallal védte területét, bármerre próbáltam elhagyni. Ez volt A Fogság.
Sokan megvetik azokat, akik nem próbálnak állást keresni, dolgozni, még akkor sem, ha hajléktalanok lettek. Bevonták a közmunka programba őket, és ők elmenekültek. Nem jártak rendesen, vagy talán ott is hagyták.
Én azt hiszem, értem őket. Szerintem azért húzódoznak, mert beszűkült a komfort-zónájuk. Mert minél nagyobb a váltás, annál erőteljesebb a stressz. Mert létrejött az életvezetésükben egy megszokott minta, szokás, ami „biztonság-érzést” ad nekik. Nem azért, mert ténylegesen biztonságos, hanem mert ismerik. A biztonság azt jelenti: ismerem a veszélyt és fel tudok rá készülni, kezelni tudom. Mert ismerem…és az ismerős rossz még mindig sokkal jobb, mint az ismeretlen „jó”, amiben nem lehet biztos, hogy tényleg jó is. Ezért fordulhat elő, hogy a hosszú ideig börtönben lévő ember, fél „szabadulni”. A hosszú ideig munka nélkül élő ember…a hosszú ideig egyedül élő ember…lehetne ezt a sort folytatni…
Annak pedig, hogy emberek lenéznek másokat, az lehet az egyik oka, hogy nem mernek belegondolni abba, mi lenne, ha nekik nem lenne állásuk. Így öntudatlanul és lelki önvédelemből különbnek kezdik magukat gondolni. Mert ugye, ha ők felettünk állnak, akkor velük ez nem történik meg… Így próbálnak távolságot tartani ettől az eshetőségtől. Vagyis ez a lenézés dolog, ha van, önmagukról szól inkább. Az, aki tisztában van azzal, hogy ő is bármikor az utcára kerülhet, az nem nézi le a munkanélkülieket.
Hogy mi mozdított ki? A felismerés. Rájöttem, hogy ez az erős szorongás a komfortzóna beszűkülése miatt van, és semmi nem fog változni, ha nem teszek semmit. Mert a zóna csak akkor tágul, ha átlépem a határát és szembenézek a stresszel. Ha megvetem a lábam, s kiállom a vihart, mint a fa, remélve, hogy elvonul. Mert a vihar nem tart örökké, lecsendesedik egyszer, ha látja hiábavalóságát, s a komfort-zónánk határa távolabb költözik, s ott várakozik majd. Várja, hogy újra határsértést kövessek el…
Mese a nyugdíjkorhatárról
A nyugdíjkorhatár 65 év. Itt a vége, fuss el véle...
Aki 40 év feletti álláskereső, az tudja, hogy ez mese...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.