Saját út

            A másik belső felismerésemről már írtam. Az, hogy a természetes a helyes út. Csak úgy lesz – divatos szóval – fenntartható az ember. A természetes pedig a saját életemben azt jelenti, hogy elfogadom magam embernek. Vagyis okosnak és butának, ügyesnek és ügyetlennek, aki hibázik, és a ki nagy dolgokat tesz, néha pedig semmit… De a lényeg, hogy felvállaljam magam. Ne szégyelljem azt, aki vagyok, és ne akarjak másnak látszani akkor sem, ha ez nem tetszik másoknak. Sőt. Ha ez nem tetszik NEKEM. Mert szerintem ez a kulcs. Én vagyok az, aki a legnehezebben fogadom el a hibáimat, a rossz döntéseimet, néha infantilis, következetlen viselkedésemet, vagyis a negatív oldalamat. Annyira nehezen fogadom el, hogy nem is akarom látni. A szerintem leggázabb viselkedésemet észre sem vettem. Ezért nehéz az önismeret útját járni, mert saját magam vagyok a magam útjában. Eltakarom a kilátást… Praktikákat kell bevetni. Tükröket és trükköket…ebben segít a pszichológia például, és mostanában amit felfedeztem, a vallás. Én úgy értelmezem a bibliát, illetve azt a keveset, amit ismerek belőle, mint ami nem Istenről szól, hanem rólunk, emberekről. Ezért mostanában, jobban figyelek erre a területre. Már amennyire az időm engedi. Mire is gondolok?

            Pl. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Sokáig fordítva olvastam. Azt gondoltam, hogy ez arról szól, hogy szeretni kell mindenkit. Ha kell, ha nem… Amíg eszembe nem jutott, hogy ha nem szeretem magam, akkor nem kell szeretnem mást sem, mégis teljesítem a parancsot. És akkor villant be, hogy nem is erről van szó! Nem a másikról, hanem rólam! Vagyis, csak annyira szerethetek másokat, amennyire magamat. Ez nem parancs, hanem egy megállapítás! Egy axióma. Méghozzá a fő helyen! És ez tényleg az egyik legnagyobb igazság rólunk. Csak akkor tudunk szeretni, ha szeretjük magunkat. Persze ez egy sajátos biblia magyarázat, és a papok nem értenének vele egyet, és lehet, hogy senki más sem, de se baj. Engem ez nem zavar, nekem nagyon tetszett ez a megfejtés.

            Aztán ott van a Mi Atyánk…ima is. Benne van, hogy:

Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…

Először arra gondoltam, micsoda kitolás. Hát nekem miért kell megbocsátani annak a piszoknak, aki vétett ellenem. Én nem akarok megbocsátani! Vissza akarom adni! Nem pedig megbocsátani. És akkor ez azt jelenti, hogy azt kérem Istentől, hogy pontosan úgy bocsásson meg nekem, ahogy én másoknak? Vagyis sehogy? De hát ennek nem sok értelme van. Legalábbis az EGO szempontjából. Ezért ezt a részt ima közben csak mormogtam, vagy gyorsabban mondtam – Hátha az Úr nem hallja meg -, de legalábbis próbáltam nem odafigyelni arra, amit mondok. Ezt a technikát sokan alkalmazzák magoláskor.

            Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megbocsátanék másoknak. Ha ezt meg tudnám tenni, utána magamnak is meg tudnék… Mert ez szintén fontos kérdés a lelki béke szempontjából. És akkor rájöttem, hogy azért írja, hogy miképpen mi is…másoknak…úgy bocsáss meg nekünk, ill. magunknak, mert az lenne a felszabadulás! Felszabadulás a bűneink alól.

De hát akkor ki, kivel van? Most Istenhez fohászkodom, vagy magamhoz? Istenhez, mert a bűntudatom miatt kérek tőle bocsánatot. De hát mit is csinál ő? Csak úgy megbocsát? Nem! Nekem kell aktívan részt venni a saját bocsánatomban. És ezt úgy kell kezdeni, hogy másoknak meg kell bocsátani! Hát és akkor miért is imádkozom? Valószínűleg azért, hogy ezt meg tudjam tenni. Mert ez nagyon nehéz. Nekem legalábbis az.