Azok az állatok...

Megint az állatok. Mostanában állatmentés van napirenden nálam. És a húgomnál is.

Az eddig is megszokott volt, hogy a macskáink karmai közül többé-kevésbé sikeresen koboztunk el madarakat - én az egereket és a cickányokat is. Már amit észreveszünk, természetesen. Utoljára pár napja vettem észre középső cicánk Hófehérke mancsai közt egy kismadarat. Azért hívom Hófehérkének, mert koromfekete. Ilyenkor óvatosan közelíthettem csak meg, nehogy gyanút fogjon.  Éppen szünetet tartott a vadászat fáradtságos műveletében. Minden esetben úgy kell tennem, mintha csak őt akarnám megsimogatni, így nem fog gyanút, hogy lopni akarok, és gyorsan fel tudom kapni előle a – remélhetőleg még élő – zsákmányt. Ezt számtalanszor megcsináltam már, mert az én Hófehérkém hála Istennek egy buta, ámde imádnivaló cica. Sosem fog gyanút. Most is így történt, eltereltem a figyelmét, és elkoboztam a madarat. Tenyerembe zártam óvatosan, nehogy megsérüljön. Hátravittem a kertbe, szemügyre vettem. Lapult a tenyeremben, kis lábával erősen szorította mutatóujjamat. Nem volt látható sérülése, sem a lába, sem a szárnya nem tört el, a szeme is ép volt, mégsem akart elrepülni. Halálra volt ijedve. Egy óriás markában én is pánikolnék…A fejem fölé emeltem a tenyerem, hogy ne féljen a fejemtől, és a fák felé fordítottam, a szabadság felé. Éreztem, hogy mozgolódik, kezdett neki leesni, hogy szabad elrepülnie. Végül szárnyra kapott, s elszelelt.

Másnap este húgom és a barátja próbált egy kéthónapos kiscicát felhozni egy nyolc méteres kútból – szerencsére ki volt száradva (mármint a kút) –, amibe sikerült a kölyöknek beleesnie. Mindezt úgy, hogy a kút le van betonnal zárva, csak egy akkora lyuk van rajta, amelyiken éppen hogy csak átfér egy kalandvágyó cicagyerek. De hát, muszáj volt átfurakodni rajta, hogy élete második hónapján rögtön fel is használja a hét életéből az egyiket. Van még hat. Ám tesómék nem jártak sikerrel, s már kezdtek kétségbe esni. Aztán kihívták a „Kötél”-t. A mentőosztag meg is érkezett, s morcosan, ám de nem túl lelkesen lemásztak a kiscicáért a kútba. A kölyöknek eltört a lába, szerencsére nem szilánkosra. Az állatorvos szerint meg fog gyógyulni. Na és persze a három testvérével együtt megnyertük őket. Tegnap este húgom elhozta hozzánk őket – állítása szerint csak addig, amíg meggyógyul a kis Ikarosz. Néztük, ahogy játszanak. Kérdeztem, hogy melyik a törött lábú. – Ez az. – mutatott rá tesóm. – Az, amelyik éppen a ketrec oldalán mászik felfelé? – Az. – Aha…

Amúgy miattuk nem aludtam el tegnap időben. Olyan helyesek, hogy nem lehet otthagyni őket. Az egyik kis vörös –ja?, csak egy olyan van -, odaáll a lábujjamhoz, leül, felnéz – kicsavarodik a nyaka – és nyávog. Ő akarja, hogy felvedd…És a tenyeredben elhelyezkedik, majd elégedetten megpihen. A cicám érdekes módon viszonyul hozzájuk. Egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Szerintem, nem tudja, hogyan viselkedjen ebben a helyzetben.

Tegnap reggel pedig egy kölyökkutyát szabadítottam ki a gonosz kerítés réséből. Mert beszorult a feje.