Kertelés vagy igazság?

Egy ismerősöm felháborodva meséli, hogy egy nő kollégája nem száll le róla. Már tíz éve próbálkozik, és már borzasztóan kellemetlenül érzi magát. Az ismerősöm férfi. Gondoltam ez az infó fontos lehet, mert mit tudni manapság...

            Tovább mesélve elmondja azt is, hogy már mindent megpróbált.

-          Azt mondtad neki, hogy „Nem”?

-          Nem. Nem fogom megalázni, megbántani. Azt mondogatja nekem, hogy szakítsak a barátnőmmel. Én meg mondtam neki, hogy nekem nincs kivel szakítani, de te együtt élsz a barátoddal.

-          Ezzel azt üzented neki, hogy csak azért nem akarsz vele járni, mert élettársa van…

-          Nem, mert azt is mondtam neki, hogy nem érek rá ilyesmire…

-          Ez egy szerelmes nőnek nem azt jelenti, hogy nem kell neked, hanem csak azt, hogy ha lenne időd, akkor járnál vele.

-          Majd észreveszi, hogy sosem fogok ráérni…

Mondtam neki, hogy inkorrekt. Mert az igazsággal nem megalázunk, hanem inkább megtisztelünk másokat. És persze, hogy sokszor fáj. Ezt nem lehet kikerülni. Az élet néha fáj.

A kerteléssel nem megóvom a másikat, hanem félrevezetem. Mert egy szerelmes ember olyan jelet is pozitívnak lát, ami nem az. Mert rózsaszín a szemüvege…Azt pedig, hogy nem akarunk járni valakivel, nem kell megindokolni. Ez az olyan dolgok egyike, amelynél jogunk van indoklás nélkül nemet mondani. Mert az érzelmeket, vonzalmakat amúgy sem tudjuk megmagyarázni, viszont a tájékoztatáshoz joga van a másiknak. Joga van tudni, hogy te nem akarsz semmit tőle, mert érintett benne. Hogy ez alapján döntsön az életéről. Ha megmondtad, de ő ezt nem vette figyelembe, akkor már az nem a te dolgod. Te megtetted a te részed, a felelősség innen téged nem terhel. Ha valaki ezek után sem veszi tudomásul, arról már nem tehetsz. De ha nem mondtad meg kerek-perec…

Igazság szerint nem hiszem, hogy ismerősöm sajnálja a csajt. Azt sem, hogy nem adja alá a lovat. Mert szeret tetszeni az ellenkező nemnek. Úgy értem, élvezi, hogy elérhetetlen. Büszke rá, hogy vágynak rá, de ő mégsem…mert hát mégis…

Miből gondolom, hogy így lehet? Mert én is így jártam vele, és hát…hosszú ideig vergődtem…életem legnagyobb tanulsága volt, csak sajnos későn jött. Nem haragszom rá. Inkább magamra. Mert: hogy lehettem ilyen ostoba liba? És hát az ostobaság elnyeri méltó büntetését az élettől, Agatha Christie szerint. Ez egy nagy igazság.

Véradáson voltam pénteken. Életemben először. Eredetileg nem adni akartam, csak elkísérni a kolléganőmet, mert siettem, és azt hittem, sokan lesznek. Azt gondoltam, kint fog állni a sor, és várni kell. Ehelyett nagyon kevesen voltak, szinte azonnal sorra kerültünk. Így aztán mégis adtam. Ám azt nem gondoltam, hogy így legyengíti az embert. Legalábbis engem. Útközben hazafelé olyan rosszul lettem, hogy le kellett guggolnom, még a buszmegálló székére sem tudtam anélkül felülni, hogy ne kerüljek az ájulás szélére. Így aztán szépen guggolásztam, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mosolyogtam, hogy ne nézzenek részegnek - ezzel persze lehet, hogy Lipót mezei szökevénynek néztem ki -, és azon tűnődtem, hogy vissza kellene kérni a véremet, vagy meglehet, hamarosan én szorulok transzfúzióra, ha a helyzet nem változik.

Persze, mondták a nővérkék, hogy lassan menjek, igyak és egyek sokat, pihenjek… Jó,jó…persze, mondtam, és alig vártam, hogy elszabaduljak. A szokásos tempóban rohantam fel az aluljárón, majd ahogy felértem, pár lépés után…

Hát így jártam. Egy kis epizód a történetben:

            Ki kellett tölteni egy kérdőívet. Volt egy olyan kérdés, hogy - Harapta-e meg állat mostanában? - , vagy valami hasonló. Mondtam a fiatal doktornőnek, hogy nem tudom, számít-e, hogy a cicám néha megharapja a kezemet. Játékból, igaz, de azért meglátszik a helye, apró sérülések a bőrömön. (Azoknak mondom, akiknek nincs cicájuk: ha egy cica nem játékból támad, akkor a baleseti sebészeten köt ki az ember.) Szóval előadtam a problémát, mire a doktornő felém nyújtja mindét kézfejét, és megkérdezi - Ilyesmire gondol? – s a kezén apró sérülések…